470

A magyar népmesegyűjtés kezdetei

Interjú Domokos Mariannal

Miért volt hihetetlenül izgalmas az a világ, melyben elindult a népmesegyűjtés? Kik gyűjtöttek a 19. században meséket? Milyen érzés 150 éves szövegek között párhuzamokra bukkanni? – többek között erről mesélt nekünk Domokos Mariann. A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) kutatói ösztöndíjasának köszönhetően bepillanthatunk a 19. századi magyar népmesegyűjtésbe és -kiadásba.

A hazai népmesegyűjtés kezdeteit, de a korszak több kiemelkedő népmesegyűjtőjét és mesemondóját is megismerheti az olvasó, ha kezébe veszi Domokos Mariann Mese és filológia – Fejezetek a magyar népmeseszövegek gyűjtésének és kiadásának 19. századi történetéből című könyvét, amelyet a közelmúltban Akadémiai Ifjúsági Díjjal ismertek el. Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézet fiatal kutatói ösztöndíjasa az 1840-es évek második felétől az 1870-es évek legelejéig kíséri figyelemmel tanulmányában a magyar népmeseszövegek gyűjtésének történetét.

A kötet a 19. századi magyar népmesegyűjtésről és népmesekiadásról nyújt sokoldalú képet. Miért választotta ezt a kutatási témát?

A témaválasztást az a felismerés indokolja, hogy nem jelentett igazán termékeny kutatási irányt a hazai folklorisztikában/népmesekutatásban a történetiség vizsgálata. A kutatói energiákat sokkal inkább a mesegyűjtés és a szövegek katalogizálása kötötte le, ami nemzetközileg is kiemelkedő eredményeket hozott létre (lásd a Magyar népmesekatalógus köteteit), ugyanakkor alapvető területeket hagyott feltáratlanul a történeti vizsgálatokban. A könyv arra vállalkozik, hogy a magyar népmeseszövegek gyűjtésének történetét az intézményes keretek között zajló folklórgyűjtés kezdeteitől az első magyar népköltési gyűjteménysorozat megindulásáig figyelemmel kísérje. A kötet egyes fejezetei olyan intézményeket, népmesegyűjtőket és gyűjteményeket járnak körbe, olyan szempontokat és összefüggéseket mutatnak fel, amelyek feltűnően hiányoznak a hazai mesekutatásról szóló összegzésekből.

Kiknek ajánlja a tanulmányát?

A könyv elsősorban a szakmai olvasóknak, folkloristáknak, néprajzkutatóknak, irodalomtörténészeknek, illetve egyetemi hallgatóknak szól. Ugyanakkor a könyvnek azok számára is van mondanivalója, akik általában érdeklődnek a népmese és annak kutatástörténete iránt. Munkájuk során segítséget adhat a pedagógusoknak és közművelődési szakembereknek is.

A Kossuth Rádiónak adott interjúban említi, hogy hihetetlen izgalmas volt az a világ, amelyben elindult a népmesegyűjtés. Miért?

Szerintem azért érdekes ez a korszak, mert arról árulkodik, hogyan hozták létre ekkor a népmese műfaját a kéziratos és a nyomtatott írásbeliségben, és hogyan került bele az éppen alakuló folklorisztikai műfajstruktúrába. A népmesegyűjtés illeszkedett a nemzeti önállóságért, függetlenségért, az irodalomért és nyelvért folyó küzdelembe is, és fontos része volt a népi kultúra nemzeti kultúrába való beépítésének.

Mit jelentett akkor az értelmiségnek, kutatóknak, íróknak/költőknek a népmese?

Egyrészt ősi és eredeti, esztétikailag értékes alkotásokat kerestek, másrészt nyersanyagot jelentett számukra a szóbeliségből ismert szöveganyag, legtöbbször magának a mesének a cselekménye. Ugyanakkor a népmesék szövegén sokat módosítottak ahhoz, hogy igazodjanak a nyomtatott szövegekkel szemben támasztott elvárásokhoz. Egy-egy népmeseszöveg mögött nem is mindig volt mai értelemben vett terepmunka, előfordult, hogy a lejegyző visszaemlékezett például egy gyerekkorában hallott történetre.

Kik gyűjtöttek népmesét akkor? Kazinczy Gábort, Kazinczy Ferenc unokaöccsét említi a rádiós interjúban a népmesegyűjtők közül.

Számos gyűjtő került ki egyházi tisztségviselők és tanítók közül. Jellemző, hogy az aktív gyűjtők kiterjedt gyűjtőhálózatokat működtettek, a legismertebbek közülük talán Ipolyi Arnold, a későbbi katolikus püspök, Kriza János, unitárius püspök, vagy a Kisfaludy-társaság megbízásából tevékenykedő és az első magyar népköltési antológiát (Népdalok és mondák, 1846-1848) szerkesztő Erdélyi János. Kevésbé ismert az irodalmár Gyulai Pál erdélyi népmesegyűjtése, vagy a politikus és műfordító Kazinczy Gábor palóc gyűjtése. Előbbi kolozsvári tanársága idején a diákjai révén jutott szövegekhez, utóbbi pedig református egyházi tisztségviselők segítségét vette igénybe a gyűjtéshez. Név szerint ismerünk Gyulai diákjain kívül is diákgyűjtőket, akik tanáraik gyűjtőmunkáját segítették.

Ugyanebben az interjúban mondta el, hogy nem szabad elfelednünk: a népmesék mögött is ember áll – ott van mögötte a gyűjtő, szerkesztő. Mit ért ezalatt, és miért fontos hangsúlyozni ezt?

Valójában a szóbeli népmesékről szerzett tudásunkat az írásban rögzített szövegekből szerezzük, és ennek fontos módszertani következményei vannak. Ezért a könyvem központi fogalma sem a szájhagyományban élő népmese műfaja, hanem a mesék írásban rögzített szövege. Az elhangzott népmeséből csak átalakításoknak köszönhetően lesz leírt, rögzített mese, és ezen változtatások mögött mindig alkotói tevékenység áll. A korabeli gyűjtők elméleti írásaiból helyenként kiolvasható, hogyan is viszonyultak saját lejegyzéseikhez. Ezek azt mutatják, hogy az 1840-es évektől formálódó szerzői jogi gondolkodásban a kezdetektől helyet kapott a népköltészet is. Bizonyos esetekben a saját szerkesztésű és szövegezésű, ugyanakkor népköltészetként, népmeseként megjelenő prózai alkotásokra írói tulajdonjogot formáltak.

Tanulmányában említi a ponyvameséket. Mik is azok a ponyvamesék, és miben hasonlítanak a népmesékre? Hatottak ezek a szövegek egymásra?

Ponyvamesének nevezem a néhány lapos, jellemzően szerző megjelölése nélkül kiadott olcsó és széles körben terjesztett olyan ponyvanyomtatványt, mely mesei cselekményt tartalmaz. A 19. században nyilvánvalóan oda-vissza kölcsönhatásban voltak ezek a szövegek a népköltészettel, azonban ennek mélységei a hazai kutatásban egyelőre feltáratlanok. Az előzetes vizsgálatok azt mutatják, hogy nemcsak a ponyván megjelent szövegek kerültek át a szájhagyományba, de ponyvára kerültek korábban már népköltési gyűjteményekben publikált folklóralkotások is, melyek így felülrétegezhették a szájhagyományozó népköltészetet.

Milyen további kutatási tervei vannak a témában?

Az írásbeli szöveghagyományozódásra, a mesegyűjtemények kiadástörténetére és egyáltalán a mesék terjedésének írott történetére szeretnék nagyobb hangsúlyt fektetni. Elnyertem a Bolyai János Kutatási Ösztöndíjat, melynek keretében lehetőségem van a ponyvamesék és a népmesék kapcsolatának alaposabb vizsgálatára, illetve szeretnék mélységeiben foglalkozni a magyar nyelvű Grimm-meseszövegek 19. századi fordítástörténetével és e mesék magyar népmesekincsre gyakorolt hatásával.

A munkája egyben a hobbija is. Mit ad önnek a kutatás, a kutatási témája?

Aki soha nem foglalkozott filológiával, annak biztosan nehéz elképzelni, hogy komoly intellektuális izgalmakat tud adni az, hogy ül az ember a kézirattárban, és százötven éves szövegek között párhuzamokat talál. Azt a fajta történeti szövegfolklorisztikai kutatást, melyet én folytatok, csak akkor lehet hosszú távon végezni, ha igazán szereti az ember. Ha szenvedélye az, amit művel.

Forrás: kultura.hu

2017.05.06
11