Jogi tanulmányait félbehagyva 1884-től 1887-ig a Mintarajziskolában Székely Bertalan és Gregus János növendéke volt. A közönség már ekkor találkozhatott a nevével, művésznövendékként alkotott karakteres rajzait az Üstökös, a Borsszem Jankó és a Magyar Szalon közölte.

1887-1890 között Weimarban Max Thedy tanítványa lett, aki népi zsánerképek alkotójaként szerzett nevet. Az újonnan alapított iskolába igen jó körülményekkel, ingyen műteremmel, lakással, fűtéssel csábították a festőnövendékeket. 1891-ben Párizsban telepedett le, ahol a Julian Akadémiát látogatta: egy tanéven át a neves akadémikus mester, William-Adolphe Bouguereau vezetésével dolgozott. Itt közös társaságba járt Katona Nándorral, Rippl-Rónai Józseffel és Karlovszky Bertalannal, majd újabb két évet töltött Thedy-nél. A csaknem másfél évtizedes akadémiai stúdiumokat végül a Benczúr Gyula vezette budapesti Mesteriskolában eltöltött négy esztendő zárta 1898-ban.

Első jelentős sikerét az epreskerti műteremben, 1895-ben festett Pletyka című kompozíciójával aratta. Az egyetlen olajmécsessel megvilágított, félhomályos asztalnál pletykáló öregasszonyok együttese a századvégi festői realizmus jellegzetes képviselője, ezt bizonyította a mű bravúros fénykezelése, meggyőző karakterformálása és anyagszerű ábrázolásmódja. A Pletyka meghozta Fényes Adolfnak az első szakmai elismerést: megkapta a Képzőművészeti Társulat 2000 forintos díját. 1897-ben a Cívódás című képével Rudits-ösztöndíjat nyert, amely lehetővé tette számára, hogy beutazza Európát. Velencében négy hónapot fordított arra, hogy Giacopo Bellini Madonna zenélő angyalokkal című kompozícióját lemásolja.

Az 1898-ban megkezdett Szegény emberek élete című festményciklusa a kritikai realizmus legszebb magyar művei közé tartozik. Család című képe az 1900-as párizsi kiállításon kitüntetést kapott, ezt az évet Olaszországban és Franciaországban töltötte. 1901-ben a Műcsarnok különtermében kiállított olajfestményei közül az Öregember című képe elnyerte a Lipótvárosi Kaszinó díját. 1902-től minden nyarát Szolnokon töltötte, ott alkotott és részt vett a Szolnoki Művésztelep létrehozásában.

1912-ben az Ernst Múzeumban rendezett gyűjteményes kiállítást. A Szegény emberek élete sorozat után a plein air foglalkoztatta, festményeit ekkor a világos színek, egyszerű kompozíciók jellemzik. A Tanácsköztársaság idején a Művészeti Végrehajtó Bizottság tagja volt, főiskolai tanszéket kapott, de tanítani már nem volt alkalma. 1918-ban, 1923-ban és 1927-ben újabb gyűjteményes kiállításokat rendezett az Ernst Múzeumban.

1924-ben állami nagy aranyérmet kapott. 1927-ben Háromkirályok című képe elnyerte a varsói képzőművészeti társulat Diplome d’ Honneurjét. Az 1929-es barcelonai világkiállításon Gran Premiót kapott. Utolsó gyűjteményes kiállítása 1936-ban volt a Frankel Szalonban, ahol az úgynevezett romantikus képei szerepeltek, ezután már nagyon keveset festett.

1944-ben Horthy Miklóstól kormányzói mentességben részesült. A nyilas uralom idején a budapesti gettóba került, ott élte túl Budapest ostromát. Két hónappal a gettó felszabadulása után a Nagymező utcai műteremlakásban agyvérzést kapott, a kórházban már nem tudták megmenteni, 1945. március 14-én halt meg. (Más forrás szerint „a gettóban halt éhen, ahonnan a 80 éves agglegénynek már nem volt ereje hazajönni”.) A Salgótarjáni úti temetőben nyugszik.

Kecskeméten, Szolnokon és Budapesten (III. kerület) utcát neveztek el róla.

Nagy Mária

Forrás: wikipédia, revart.eoldal.hu, Magyar életrajzi lexikon. 1. köt. A-K. Budapest : Akadémiai Kiadó, 1967.

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.