Szőnyi Erzsébet a budapesti Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban érettségizett, ahol Sztojanovits Adrienne tanítványa volt. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán zeneszerzést és karvezetést tanult, és olyan legendás hírű tanárok óráit látogatta, mint Viski János, Szegedi Ernő, Bárdos Lajos, Vásárhelyi Zoltán, Szabolcsi Bence, Weiner Leó, Ferencsik János és Kodály Zoltán. A párizsi Conservatoire növendékeként Tony Aubinnál, Nadia Boulanger-nál, illetve Olivier Messiaennál tanult. A Zeneakadémián tanított 1948 és 1981 között, ahol 1960-tól tanszékvezető egyetemi tanárként dolgozott. Kodály Zoltán zenepedagógiai módszerének világszerte ismert folytatója és népszerűsítője.

Remélem, nem árulok el nagy titkot az olvasóknak azzal, ha azt mondom, hogy Kodály Zoltán csak 42 éves volt, amikor ön született. Milyen volt a kapcsolata Magyarország egyik legnagyszerűbb zeneszerzőjével?

Nagyon sok érdekes történetem van a kettőnk kapcsolatáról. Amikor a Zeneakadémia elvégzése után a párizsi konzervatóriumba kerültem ösztöndíjjal, Kodály Zoltán már figyelemmel kísérte a tanulmányaimat. Amikor találkoztunk, kevés pénzem volt, mert az ösztöndíjat csak fél évre kaptam, és egy teljes évet szerettem volna ott tölteni. Abban az időben nagyon sokat jelentett az az anyagi segítség, amelyet a Kodály-házaspár nyújtott.

Kijelenthetjük, hogy ez volt élete egyik legmeghatározóbb élménye?

Igen, de a leginkább sorsdöntő az volt, amikor az 1945/1946-os tanévet a Kodály-házaspár vidéken töltötte a budapesti ellátási nehézségek miatt, és Kodály tanár úr engem bízott meg, hogy helyettesítsem a népzeneóráin. Csupán 21 éves voltam, és azt hiszem, ezt az emléket örökké a legfontosabb momentumként fogom őrizni a szívemben.

Gondolom, az ellátási nehézségeket az éppen véget ért második világháború okozta. Hogyan tudott ilyen nagyszerű szakmai eredményeket elérni olyan időszakban, amikor a túlélés is kihívást jelentett?

Természetes volt, hogy végigcsináljuk az egészet. A XII. kerületben születtem, és itt éltem le az egész életemet. Egy családi házunk volt, ahol nem volt megfelelő óvóhely, ezért a szomszéd óvóhelyén gyűltünk össze 20-25-en, és együtt éltük át az ostromot. Valamikor ’45 telén jöttünk fel a pincéből. Nekem mégis ebben az időszakban az volt a legnagyobb problémám, hogy ki kellett hagynom ezt az időszakot a zeneakadémiai tanulmányaimból. Ezért, ha épp nem dörögtek az ágyúk, akkor azokkal a tanulmányokkal foglalkoztam, amelyekkel amúgy a föld felett is foglalkoztam volna. Hiszem, hogy a zene segített a túlélésben, ahogy átsegített az összes nehéz időszakomon is, hiszen zenével mindent könnyebb túlélni. Az élet nagyon más volt, a házunkat szétlőtték, de érdekes módon a zongora megmenekült. Az otthonunkra rá sem lehetett ismerni, vagy katonák aludtak a földre fektetett matracokon, vagy lovak toporogtak a szobában. A padló sokáig őrizte a paták nyomait. A háborús nehézségek mindenkiben nyomot hagytak, aki túlélte azokat. De aki megmaradt, az sokkal szívósabb lett, mint a következő generációk. Szerintem az az erő, amely akkoriban az életben maradáshoz kellett, segített át minket a későbbi nehézségeken.

Például azon, hogy szinte képtelenség volt eljutni a Zeneakadémiáig, hiszen a város romokban hevert…

Valóban, a háború vége felé csak egy híd volt a városban. Ezért a Gellért-hegy tövében kellett gyalogolnom a hídig, aztán át a Nagykörúton egészen a Zeneakadémiáig. Pesten már elkezdődött az élet, de Buda romhalmaz volt, tömegközlekedés pedig egyáltalán nem volt. Ha valaki képes két-három órát gyalogolni a tanintézményig és utána haza, hogy megkaphassa a diplomáját, abban annyi erő van, amennyi egy életre elég.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Egyszer sem gondolkodott el azon, hogy emigráljon? Hogy Párizsban minden könnyebb lenne?

Nem, soha. Sőt amikor Párizsban voltam, sok magyar ment ki szerencsét próbálni, és csak én jöttem haza, mert úgy éreztem, nekem itthon feladatom van. Az a kapcsolat, amely engem a zenéhez, a kultúrához, Kodály Zoltánhoz, a magyarsághoz és a magyar gyerekekhez fűz, átsegített minden krízisen.

Mit jelent az ön számára magyarnak lenni?

Mindent. Én olyannyira magyarnak érzem magam, hogy az egész életemet annak szenteltem, hogy hirdessem a magyar zeneoktatást az egész világon.

Beszélgettünk a zene fontosságáról és az identitás erejéről is. A gondolataiból nagyon sokat tanulhat minden generáció, de a fiatalok különösen. Ha magammal hoztam volna az interjúra egy csapat csillogó szemű óvodást, és itt ülnének törökülésben ön előtt a szőnyegen, milyen útravalóval engedné el őket?

Létkérdés számunkra, miként őrizzük meg kincseinket, és hogyan tudjuk megmutatni őket a világnak. Ne féljenek a nehézségektől, segítsék a másikat, és próbáljanak úgy élni, hogy minden este nyugodt lelkiismerettel aludjanak el, és másnap reggel tettre készen ébredjenek fel!

Jámbor-Miniska Zsejke
Fotó: parlando.hu
Forrás: kultura.hu