A dohány Amerikában vadon termett. A nagyra, akár kétméteresre is megnövő dohányszárral tüzeltek az indiánok, a füstje meg kitűnő szúnyogűzőnek bizonyult. A derék régi rézbőrűek a tüzeik körül járkálván beszívták a füstöt, és hamar felismerték annak kellemes, enyhén bódító hatását. Annyira megtetszett nekik, hogy kis idő elteltével már kifejezetten dohányzási céllal kezdték el annak leveleit elégetni. Valamiféle furcsa szivart készítettek, ami összecsavart szárított dohánylevelekből és leginkább ennek kukoricaháncs burkolatából áll. Amikor megérkeztek a spanyol hódítók, először csodálkoztak a füstölő indiánokon, aztán kipróbálták a dohányzást, és mivel nekik is örömöt okozott, hazavitték Európába. A legújabb kor lélekbúvárai a dohányzás fejlődését és a dohányzó emberek számának óriási mértékű megnövekedését a civilizációs betegségek okozta lelki sérülések elterjedésével magyarázzák. Minél több ember van, annál több lehet ilyen fajta sérülés, amelyet élvezeti szerekkel próbálnak gyógyítani. Az élvezeti szerek kellemes hatásúak ugyan, de nagy mennyiségben és rendszeresen fogyasztva azokat alaposan károsítják az egészséget. Hogy másról ne beszéljünk most, ilyen a tüdőrák a dohány esetében. Arról nem is beszélve, hogy aki rászokik a dohányzásra, az bőven szenvedélybetegnek minősíthető.

Dohányozni sokféle módon lehet: szivarozni, cigarettázni, tubákolni (a finomra őrölt dohányport az orrba felszippantani), de a sokak szerint a legkevésbé kártékony forma a pipázás.

A pipa a parázsló dohányt tartó fejből és az ennek füstjét szívásra alkalmassá tévő szárból áll. Rengetegféle anyagból és formában készíthetik. A fejrészt legtöbbször különböző gyökerekből, kukoricacsutkából, tajtékkőből vagy cserépből csinálják. Vannak meggyfából, olajfából, juharfából vagy tölgyből készített pipafejek is. Ritkán még fémből vagy üvegből is gyártanak pipát.

A pipaszárban, ami lényegében egyenes vagy különböző kanyarokat formáló cső, fut a füst a pipafejből a pipázó ember szájába. A pipaszárat általában öntik, hiszen csatornát fúrni egy tömbös rúdba lényegesen nehezebb. A pipaszár anyaga napjainkban általában bakelit vagy puha műanyag. Vannak nádból, bambuszból vagy átfúrt fából készült szárak is. A régi, drága pipák szárát akár borostyánkőből is készíthették. Ezzel szemben a legolcsóbb pipafajta a csutkapipa, nagyon népszerű, igen sokan használják az Amerikai Egyesült Államokban. A két évig szárított kukoricacsutkába tűzteret vájnak, majd ezt gipszes keverékbe mártják. A külső részét lakkal fedik, és fenyőcsövet illesztenek bele. A pipások közül sokan kedvelik ezt, mert tiszta, hűvös füstöt ad.

A dohány változatos aromafajtáit úgy lehet a legteljesebben élvezni a pipásnak, ha a füstöt nem tüdőzi le, hanem megforgatja szájában, majd az orrán át kiengedi.

Lényegében hálásak lehetünk Kolumbusznak, hogy Amerikával együtt a dohányt is felfedezte, mert a pipát már a Kr.e. 500-as években is használták a görögök és a rómaiak, sőt, átvették a germánok, a kelták is. Különböző leveleket égettek benne. A Közel-Keleten és Ázsiában azonban az igen drága kábító-bódítószer, a hasis szívására szolgált. Sok mindenért hálásak lehetünk az indiánoknak, többek között azért is, hogy nem terjedt el a mai viszonyokhoz hasonló mértékben jóval korábban környékünkön a kábítószerezés. Aminél a dohányzás azért mégiscsak kevésbé pusztító.

Dippold Pál
Forrás: mandarchiv.hu