Egy hölgyekből álló vonósnégyes szép zenéje által, az ünnepségre hangolódva dr. Földesi Péter, a Széchenyi István Egyetem rektora köszöntő beszédében kollégájaként is üdvözölte a művészt.

Kiállítást megnyitó beszédében P. Szabó Ernő művészettörténész, Koppány művészetének kiváló ismerője az alábbiakban a jelenlévőkkel is sikeresen megismertette a művész életútját, törekvéseit, az alkotásain használt technikákra is kitérve:

„Szelekció – ezt a címet adta kiállításának a hetvenéves Koppány Attila festőművész, s ha arra gondolunk, hogy közel fél évszázados pályájának mintegy ezer alkotásából alig huszonöt kerül elénk a kiállításon, ezt a válogatást igencsak alaposnak mondhatjuk. Nem szerepelnek rajzai, sokszorosított nyomatai, festményei közül csak kettőt állít ki. Ahogyan már a cím is jelzi, nem retrospektív tehát a kiállítás, nem a klasszikus értelemben vett születésnapi tárlat. Inkább afféle munkabeszámoló, kifejezése annak, hogy a művek alkotóját elsősorban milyen kérdések foglalkoztatták, foglalkoztatják az utóbbi években. A legkorábbi néhány alkotás 2007-ben, illetve 2009-ben születetett, a munkák döntő többsége azonban 2014-16 közötti, a legfrissebb művön, a XX. századi lelet című 2017-es síkplasztikán pedig szinte még meg sem száradt a festék.

Ahogyan az évszámok jelzik, a tárlat a legutóbbi évek munkásságára koncentrál, de természetesen utal az előzményekre is, annál is inkább, mert kísérője, a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum által kiadott kötet korábbi műveket is publikál, válogatást közöl a művészről szóló irodalomból, kiállítás- és irodalomjegyzékével segíti azokat, akik szeretnének elmélyülni Koppány Attila munkásságában. A kiállítás és a kötet együtt pedig jól érzékelteti, hogy Koppány Attila festőművész újra és újra egzisztenciális érdekű kérdésekre keresi a választ, olyan problémákra, nehezen föloldható ellentmondásokra, amelyek egyrészt a művészet világán belül, másrészt a művészet és az azt körülvevő, egyszerre inspiráló és a művészet által is irányított világban jelentkeznek. Műveinek tanúsága szerint az ezredforduló körüli évek egyik legfontosabb kérdése éppen az, hogy képes-e olyan válaszokat adni a kortárs művészet a világ kihívásaira, amelyek az itt és most összefüggéseiből kiemelve is megállják a helyüket, amelyek értelmezhetőek maradnak, s ennek következtében a mű maga is túléli saját korát az idő és a tér legyőzhetőségének dokumentumaként.

Sokakat foglalkoztat mostanság ez az összetett probléma, ahogyan ezt azoknak a szubjektív mitológiáknak a jelenléte mutatja a kortárs művészetben, amelyek mintegy az antikvitás töredékeiből építkezve, sosem volt korokat, kultúrákat elképzelve rekonstruálták az emberiség múltját, művészetét. És lehetséges, hogy valóban ez a megoldás: egységben szemlélni korokat, művészeti ágakat, történelmet, természetet, egyéni élethelyzeteket. Ez volt a jellemző például arra a kiváló szakemberre, Pogány Frigyesre, az Iparművészeti Főiskola egykori főigazgatójára is, akinek a tárgyban annyi remek könyvet köszönhetünk. Évtizedek távlatából visszanézve szinte törvényszerűnek tűnik, hogy ő ajánlotta a közönség figyelmébe Koppány Attila első, fiatalkori, a Műegyetemen rendezett tárlatát 1968-ban: „Kétségtelen, hogy nehéz, sőt veszélyes utakon jár, de ezt tudatosan teszi. A mondanivalót, annak pregnáns kifejezését nem áldozza fel iskolás, konvencionális ’szabályoknak’, s vállalja a keresést, tovább érlelést, küzdelmet, hogy végül is tartalom-forma egységben a kép egyveretű legyen” – írta.

A tudatosság azóta is jellemző Koppány Attilára, aki egyre mélyebbre hatol a természet és az emberi lélek, a történelem és a filozófia, és persze elsősorban a legkülönbözőbb diszciplínák összegzésére törekvő képiség titokzatos világában. Keresi a tökéletes formát, megteremtve a teljességet kifejező kör, vagy épp a születést, újjászületést jelképező tojás alakzatot, s megnyílik azok előtt az emberi világon túli erők előtt, amelyek szüntelen átalakítják, lerombolják, majd a maguk módján újjáteremtik ezt a tökéletesnek hitt, valójában azonban nagyon is törékeny világot, amelyben a művész, ahogyan a kiállításon a Pablo Picasso vagy Bartók Béla előtt tisztelgő lap mutatja, újra és újra szilárd rendet akar létrehozni.

Nemcsak a festő Koppány Attilára jellemző az említett tudatosság, hanem a különböző műfajok, technikák közötti határterületet kereső művészre is. Az utóbbi évtizedben egyre többször lépett ki a sík két dimenziójából, a síkplasztika műfaja felé, készít dobozműveket, ugyanakkor folyamatosan kísérletezik az elektrográfia lehetőségeivel is, a két területen elért eredményeit több kiállításán mutatta már be együtt, de ahogyan a kiállításon szereplő huszonöt mű története mutatja, csoportos tárlatokon is folyamatosan szerepel különböző műfajokat képviselő műveivel, a legutóbbi évek egyik komoly sikerét éppen egy elektrografikájával, a Mámor és apátia című művel érte el: 2015-ben a XX. országos Portré Biennálé fődíját, az Aranydiplomát ítélték neki. Az elektrográfia az utóbbi évtizedben egyre intenzívebben foglalkoztatja, ahogyan azt az is érzékelteti, hogy mintegy húsz, ezzel a technikával készült munkáját mutatja be a mostani kiállításon is, ami egyrészt arra utal, hogy az elektrográfia távolról sem egyszeri kaland volt számára, hanem folyamatos, a festészettel egyre inkább egyenrangúként kezelt tevékenység. Ami nyilván szorosan összefügg azzal is, hogy olyan eszközöket talált, amelyek révén megfordította azt a folyamatot, amely a festmény kétdimenziós, de fakturális értékekben mégiscsak gazdag felületének a létrehozásától az elektrográfia valóban teljesen egynemű, mondhatni steril síkjának a kialakítása felé vezet. Ahogyan a kiállított művek sora mutatja, Koppány Attila elektrogáfiáinak a felülete gazdag rendkívül finom fakturális hatásokban. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy az elkészült nyomaton festői eszközökkel is tovább dolgozik, de még inkább annak, hogy a kézzel merített papír, amelyet használ, nem egyszerűen hordozóanyaga a grafikának, hanem annak szerves részévé válik. Ha távoli hasonlatot kellene találnom, akkor talán a freskó és a szekkó közötti különbségre utalhatnék. Az utóbbi száraz vakolatrétegként hordozza a rajta lévő, hozzá nem igazán szervesen kötődő festékréteget, míg az előbbi nedves, éppen elkészült vakolatrétegébe a festék úgy beleszívódik, hogy később valójában már nem különíthetők el egymástól. Hasonló a hatás az elektrográfiáknál is: szinte tökéletesen eggyé válnak a hordozóanyaggal, mintha csak nem is a technika mechanikus működésének az eredményeként, hanem az anyag formálódásának a következményeként jönnének létre. 

Az anyag és a technika közötti különös kapcsolat akár annak a metaforája is lehetne, hogy milyen összetett belső folyamatok eredményeként születik meg a mű, hogy a már említett tudatosság mellett milyen fontos szerepe van létrejöttében az öntudatlan, spontán mozzanatoknak, illetve hogy a kétféle tényező milyen elválaszthatatlanul eggyé válik a műalkotás folyamatában. Koppány Attila, mint egyébként festményei esetében is, igen gyakran reflektál saját korábbi alkotásaira, emel ki belőlük motívumokat, fontos elemeket, hogy új összefüggésekben helyezze el őket. A kiállított művek sorában erre elsősorban az ókori Pompei pusztulására, pontosabban az ásatásokon előkerült, a kétezer évvel ezelőtti drámát megidéző testlenyomatokra reflektáló alkotásai utalnak, az Exodus, a Menekülő, a Sorskép, a Fohász, amelyeken az emberi test, illetve annak részletei jelennek meg, a pusztulást vizionálva. Időből-térből kiemelten fogalmazza meg azonban mondandóját, nem az egyszeri eseményre utal, hanem az emberi lét drámájára általában, benne a legújabb idők háborús pusztításaira, humanitárius katasztrófáira. Ugyancsak több variációban, mondhatni sorozat részeként jelenik meg az Invázió víziója, amely láttán egyszerre asszociálhatunk a migránsok drámájára és a különböző értékek megszüntetése, egybemosása révén bekövetkezhető uniformizáltságra, az Orwell által vizionált Szép új világra.

Az európai kultúra értékei iránti figyelem, az emberi civilizáció sorsa iránti aggódás, ahogyan az a síkplasztikák és a dobozművek is jelzik, visszatérő jellemzője Koppány Attila művészetének. Európa elrablása az antik mítoszokra utalva fogalmazza meg ezt a problémát, az elemeire hulló Gutenberg-galaxis, a Techno World, A Kulcskirály, ahogyan az egyik síkplasztika címe mondja, XX. századi leletek műbe építésével operál, míg a Tárgyilagos történelmi összefoglaló hőmérővel az irónia, az abszurd elemek hangsúlyozásával. Miközben az egyik oldalon a keresztény európai kultúra értékeit mutatja fel (Árpádházi Szent Erzsébet) vagy dédapáink talán sosem volt békeidőjének nosztalgikus képét vetíti elénk, esetleg az érintetlen természeti környezet iránti vágyat fogalmazza újra (Pelikános kép), a másikon a Bunker válik a mű fő motívumává. Élet, amely nem más, mint vegetáció, ahogyan a Nyomorúság című elektrografika vizionálja, vagy nagyszerű jövő egy kitágult világban, Csillagközi térben, ahogyan az egyik festmény alatt olvassuk a címet? Nos, a művésznek nem feladata, hogy határozott választ adjon az ilyen kérdésekre, a legtöbb, amit tehet, hogy kételyeit, reményeit, az emberi értékekben való hitét és ezeknek az értékeknek a sorsa iránti aggodalmait megfogalmazza – ahogyan azt Koppány Attila is teszi műveiben.”

A vendégeket a megnyitót követően terített asztal várta.

A tárlat a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum Esterházy-palotában (Győr, Király u. 17.) április 30-ig tekinthető meg, hétfő kivételével naponta 10-18 óra között.

Molnár György
a GYAK és a Győri Fotóklub Egyesület tagja

Fotógaléria: Selectio – Koppány Attila jubileumi tárlata az Esterházy-palotában

29 kép