1001

A tápióbicskei csata – Ezen a napon történt

Horváth Gábor írása

1849. március végén a magyar honvédsereg támadásra készen állt. A megbetegedő Vetter altábornagy helyét ideiglenes fővezérként Görgei Artúr, a VII. hadtest eddigi parancsnoka vette át, aki a négy hadtestből (I. – Klapka György, II. – Aulich Lajos, III. – Damjanich János, VII. – Gáspár András) és egy tartalék hadosztályból (12. – Asbóth Lajos) álló hadseregnek tábornoktársai segítségével egy igen merész haditervet dolgozott ki.

A Klapka által javasolt elképzelés szerint a legerősebb, VII. hadtest az Eger-Hatvan-Gödöllő vonalon előrenyomulva lekötné az osztrák hadsereg figyelmét, s magát az egész magyar haderőként tüntetné fel, eközben a maradék három hadtest és a tartalék hadosztály oldalmenetet téve dél felől megkerülné az ellenség jobb, azaz déli szárnyát, és úgy nyomulna szintén Gödöllő felé a Tápió-vidéken keresztül. A pontos menetelési ütemet napi szintre lebontva a rendkívül ügyes Bayer József őrnagy dolgozta ki, aki előlépett az egyesített haderő vezérkari főnökévé. A haditerv igen kockázatos volt, hiszen amennyiben az osztrák fővezér, Windischgrätz herceg rájön, hogy Hatvannál pusztán egy magyar hadtest tanyázik, egész erejével rátámadva megsemmisíthette volna azt, mire a többi honvéd hadtest annak segítséget nyújthat. Emellett a három hadtest oldalmenete során szintén igen nagy veszélynek volt kitéve, hiszen ha a sok tíz kilométeres menetoszlopokat merőlegesen támadás éri, a honvédsereg nehezen tudott volna hadrendbe fejlődni. Mindenesetre némi megfontolás után Görgei úgy döntött, hogy az eddig teljesen tanácstalannak tűnő és kezdeményezőkészség teljes hiányáról tanúbizonyságot tevő osztrák hadvezérrel szemben ez a kockázat vállalható.

A haditerv menetrend szerint kezdődött, április 2-án Gáspár András VII. hadteste győzelmet aratott Franz von Schlik kiváló osztrák tábornok felett Hatvannál, és sikeresen hitette el, hogy a magyar fősereg itt támad Pest felé. Windischgrätz képtelen volt felfedezni a magyar haderő tényleges pozícióját, sőt egyes csapatait Vác felé küldte el, attól tartva, hogy Görgei Losonc (!) irányából arra vonul el felmenteni a négy hónap óta ostrom alatt álló Komáromot. A magyar megkerülő főerők április 3-ára menetrend szerint átcsoportosultak, s megkezdték menetüket délről Gödöllő irányába. Az élen Klapka György I. hadteste haladt, akit Damjanich János követett (III. hadtest), majd a tartalékot alkotó Aulich Lajos (II. hadtest) és Asbóth Lajos (12. hadosztály).

Klapka tábornok helyi parasztoktól április 4-én délelőtt arról értesült, hogy Tápióbicskét az előző nap arra áthaladó osztrák Jellasics hadtestnek csak gyenge vonatoszlopa tartja megszállva. Klapka ekkor hadteste Dipold-dandárát támadásba indította a falu ellen, anélkül, hogy meggyőződött volna a hír igazságtartalmáról. Sajnos a valóságban egy egész dandár táborozott a településen Rastics ezredes irányítása alatt, amely zömében kipróbált horvát határőrökből állt. Mikor a magyar ágyúk megszólaltak, Rastics hadrendbe állította lövegeit és embereit lovasságának fedezete alatt. Dipold gyalogsága betört a látszólag üres faluba, ám ott heves puskatűz és szuronyroham fogadta őket, mire az egész magyar dandárban kitört a pánik. Klapka hadtestének többi része is beérkezett, ám a fejetlenség egyre nagyobb lett, ahogy egymásra torlódtak a hátráló és előrenyomuló honvédek. Rastics is erősítést kapott, sikerét előrenyomulással igyekezett kiaknázni.

Hogy hadteste menekülését leállítsa, Klapka támadásba dobta lovasságát, akikkel szemben rohamra indult a horvát lovasság is. A magyarok által csak gúnyosan Jézusmária-huszároknak1 nevezett horvát banderiális huszárezred a legrosszabbnak tartott magyar Császár-huszárezreddel csapott össze. A Sebő alezredes vezetett magyar huszárok megfutamították a horvátokat, nem utolsósorban vezérük hősiessége miatt, aki párbajban saját kezűleg vágta le Riedesel grófot, a „jézusmáriák” vezérét. A siker ellenére a magyar hátrálás általános lett, és Jellasics horvátjai elfogták Klapka 10 ágyúját is, amely Tápióbicskétől keletre egy magaslaton vett állást. Emellett Rastics kezére került a Tápió-patak hídja is.

Görgei Jászberényről Nagykátára tartva értesült Klapka hátrálásáról, s hamarosan szeme elé kerültek a menekülő honvédek is. Vele együtt lovagló segédtisztjeivel kardlapozva igyekezett visszafordítani a futókat, sikertelenül. Mikor a fővezér megpillantotta a Tápió-pataknál az ellenséget, azonnal feltűnt neki, hogy annak létszáma nem indokolja a riadalom nagyságát, és utasítást adott a Klapka mögött vonuló Damjanich-hadtestnek, hogy gyorsítsa meg lépteit, és támadja meg az ellenséget menetből. A III. hadtest a honvédsereg krémje volt, olyan kiváló zászlóaljakkal, mint a 3. szegedi „fehértollas”, vagy a 9. kassai „vörössipkás” honvédzászlóaljak. Ez a két állandóan rivalizáló zászlóalj megrohamozta a Tápión átvezető egyetlen hidat, s egy lendülettel el is jutott addig. Ott aztán megtorpantak, mivel igen heves tűz alá vették a horvátok az átkelőt. Földváry Károly őrnagy, a 3. zászlóalj rettenthetetlen parancsnoka ekkor merészen kikapta a 9. zászlóalj zászlótartójának kezéből annak lobogóját (később a zászlótartót kivégezték, amiért hagyta ezt, annyira szégyellte a zászlóalj…), s kezében maga tört a hídra. Erre aztán mindkét alakulat – egyik a parancsnokát, másik a zászlaját követve – áttört a hídon. Innen nem volt megállás. Damjanich hadteste pillanatok alatt megtörte a horvátok ellenállását, gyakorlatilag a megjelenésével. Miután a magyarok átkeltek a patakon, Rastics azonnal látta, hogy képtelen ellenállni. A honvédek visszaszerezték Klapka ágyúinak többségét is, miközben a horvátok Tápióbicske felgyújtásával próbálták üldözésüket megakadályozni.

A magyar sereg győzelme kicsit keserédes volt, mivel a csatából az osztrák hadvezetés kikövetkeztethette volna, hogy itt van a magyar főerő. Klapka óvatlansága akár végzetes is lehetett volna, ám a magyar vezetés szerencséjére Jellasics nem küldött elég világos jelentéseket ahhoz, hogy Windischgrätz felismerje a csata igazi jelentését. Görgei úgy döntött, lesz, ami lesz, nem állítja le az offenzívát, s követik a Bayer által kidolgozott menetrendet. Damjanichéknak április 5-én Sülysápra, április 6-án pedig Isaszegre kellett vonulnia. A magyar haderő április 7-ére tervezett Gödöllő elleni koncentrált támadása nem lepleződött le, s az ütközet végeredményében mégis magyar sikerrel ért véget.

Horváth Gábor

1Mikor Budán 1849 januárján átvonultak, állítólag egy magyar lakos felkiáltott, hogy „Jézus Mária! Ezek is huszárok?”, egy másik történet szerint pedig „Jézus Máriát” kiabálva szaladtak meg, mikor először találkoztak igazi, azaz magyar huszárokkal. Ez a banderiális huszárezred közismerten a császári-királyi hadsereg leggyengébb lovasalakulata volt.

Felhasznált irodalom: Görgei Artúr: Életem és működésem. Bp.: Európa, 1988; Hermann Róbert: 1848-1849 – A szabadságharc hadtörténete. Bp.: Korona, 2001

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.

2017.04.04