969

„A szabadságnál nincs fontosabb”

Interjú Lőrinc Katalin táncművésszel

„A tánc a legmagasztosabb, a legmegindítóbb és a legszebb a művészetek között, mert nem puszta lefordítása és absztrahálása az életnek, hanem az élet maga” – vallotta Martha Graham, a kortárs tánc egyik leghíresebb amerikai képviselője. Kiemelkedő tehetségekből itthon sincs hiány, a kortárs tánc forradalmi világa magával sodorta a hazai közönséget is. Lőrinc Katalinnal beszélgettünk.

Lőrinc Katalin, a Graham-technika és a modern tánc módszertanának pedagógusa táncművészként és táncszakíróként is ismert, 1997-ben megkapta a Magyar Köztársaság Bronz Érdemkeresztjét, 1999-ben pedig Harangozó Gyula-díjjal jutalmazták munkásságát.

Amikor készültem az interjúra és rólad szóló cikkeket olvastam, észrevettem, hogy Eifert János fotóművész készítette a legtöbb, téged ábrázoló képet. Egy régóta tartó, különleges művészi együttműködésről tanúskodnak a fotók?

Tizenhárom évig voltam a felesége és a két kisebbik gyerekem is Eifert-gyerek (a képen Lőrinc Kati Katával). Ettől függetlenül nagyszerű művészi kapcsolatot ápolok vele, és ha van olyan esemény, amelyet szerintem fontos dokumentálni, akkor őt keresem meg.

Legutóbb a Mi a kortárs tánc és hol vagyok ebben én? című interaktív előadásodon kínálkozott jó alkalom a fotózásra. Lenyűgöző volt látni, ahogy a növendékeiddel táncolsz. Ti hogyan éltétek meg a bemutatót a színpadon?

Az ilyen típusú produkciók mindig kockázatosak, mert nincs minden elejétől a végéig megtervezve, ezért azt sem lehet tudni, hogyan fog reagálni a közönség. Aznap este az egyik táncos készített a színpadról egy olyan képet, amelyen két láb között látszik a nézőtér. Jó volt látni, ahogy tátott szájjal figyel a közönség.

Beszélgettetek az osztállyal ezekről az élményekről?

Közösen megbeszélni az élményeket azért nehéz, mert ha valaki mond valamit a csoportban, megvan annak a veszélye, hogy a másik csak bólogat és helyesel. Ezért általában írásban szoktam kérni a benyomásaikat. Nagyon sűrű az életünk, úgyhogy erre most nem kerülhetett sor, de a színpadon, a közönség előtt beszélhettek az érzéseikről, reflektálhattak magukra és egymásra.

Egészen megváltozik az arcod, amikor róluk beszélsz. Úgy látom, a szeretetteljes mosolyod sarkában lapul egy kis büszkeség is. A közönség soraiból úgy tűnt, jól működtök csapatként, még akkor is, ha sokféle személyiség dolgozik együtt. Hogyan jellemeznéd a kapcsolatodat az osztállyal?

Nincs könnyű dolguk, mert olyan intézményen belül működnek, amely a klasszikus balett hierarchiájára épül. A kortárs tánc sokkal nyitottabb, demokratikusabb szisztéma, és néha nehéz összeegyeztetni a két dolgot. Amikor belépek a terembe, pontosan tudják, milyen kemény munka vár rájuk, de egyenragú partnerként kezelem őket, hiszen közös célért dolgozunk. Ezt érzik, hálásak érte, és nem élnek vele vissza, ami az eredményen is mindig látszik.

Fotó: Eifert János

Van ellentmondás klasszikus és kortárs tánc között?

A művészeti életben már rég nem válik el a kettő egymástól. A legtöbb balett-társulatnak a repertoárjában már szerepelnek kortárs darabok.

A te életedben is fontos szerepet játszik mind a két művészeti ág. Az önéletrajzodban olvasható, hogy nagyszerű balett-táncosnő voltál. Miért váltottál?

Balettosként ki kellett mosolyognom aranyosan a nézőkre, mutatni, milyen boldog vagyok és mennyire magasra tudom dobni a lábam, hogy aztán a herceg elvigyen a fehér lovon. Ez nagyon szép, de nem én vagyok. Volt olyan pillanat, amikor igenis csúnyának éreztem magam, boldogtalannak, legszívesebben a földhöz vágtam volna magam, de mivel csak balettot tanulhattam, nem volt eszközöm ahhoz, hogy ezeket az érzéseket ki tudjam fejezni. Tudtam, hogy táncolnom kell, csak azt nem tudtam, hogyan. Egyik évben egy amerikai vendégtanár a Graham-technikáról tartott workshopot, meglátott bennem valamit, és az utolsó napon odahívott magához, hogy bármikor ingyen mehetek a London Contemporary Dance Schoolba. Sajnos ezen akkor csak mosolyogni tudtam, mert útlevelem sem volt, de ez legalább mutatott egy irányt, amerre el lehetett indulni. Amikor az ötös diplomámat a kezembe adták, már tudtam, hogy leteszem a spicc-cipőt és külföldre megyek. Így is lett, és amit lehetett, kint megtanultam.

Aztán hazahoztad a külföldön magadba szívott tudást, és azóta is továbbadod a magyar növendékeknek. Jó, hogy egyformán van rálátásod arra, milyen a Magyar Táncművészeti Egyetemen tanulni és tanítani. Biztos nem ugyanolyan táncművészetis egyetemistának lenni, mint bölcsésznek vagy társadalomtudósnak. Hiszen a napi, kőkemény, fizikai erőpróbák mellett oda kell figyelni az étkezésre és az alvásra is. Hogy birkóznak meg ezekkel a kihívásokkal a fiatalok?

Ez valóban elég aszketikus életmód, és aki ezt a hivatást választja, annak pontosan tudnia kell, hogyan nem szabad élni. Ráadásul azt kevesen veszik számításba, hogy nem elég csak a testre koncentrálni, szellemileg is nagyon topon kell lenni.

Fotó: tanc.hu

És alázattal viszonyulni ahhoz, amit csinálnak?

Azokkal a szavakkal, hogy „alázat” meg „tisztelet”, nem igazán tudok mit kezdeni, mert ez nagyon nem az én világom. Szerintem inkább szeretni kell, amit csinálunk, és abban úgyis benne van az alázat és a tisztelet is.

Alapvetően igen, de gyakran megfordultam olyan kiállításon, előadáson, ahol a nárcizmus mértéke fordítottan arányos volt a produktum minőségével. Szerintem a kortárs művészet egyik legnagyobb kérdése: hogyan lehet elválasztani az értéktelen, koncepciótlan selejtet az időtálló modern művektől? Oda próbálok kilyukadni, hogy elég sokan burkolóznak abba a kabátba, miszerint „kortárs tehetség vagyok, amit csinálok az művészet, csak te nem érted”.

Ahhoz, hogy az ember bármit csinálhasson, szükség van egy mindent átfogó tudásra. De persze ott vannak azok a mázlista tehetségek, akiknek nincs képzettségük, mégis bámulatos, mire képesek. Ez nagyon ritka, a többségnek keményen meg kell dolgoznia a sikerért. Szerintem a művészet és az értékteremtés kérdésében a befogadói oldal a legfontosabb, hiszen a művész a közönségnek dolgozik. Ha meg tudom ragadni a közönséget valamilyen módon, és a néző saját magára rá tud kérdezni abban, amit lát, akkor már értékes. Vagyis az, hogy mennyire értékes valami, azt a közönségre ható energiák határozzák meg.

Fotó: Eifert János

Apropó, befogadói oldal. Arról már beszéltünk, hogy sokat táncoltál külföldön, így biztosan arra is van rálátásod, hogy miben különbözik a közönség. Szerinted mennyire nyitottak a magyar szemek az újdonságokra?

Van mit behozni. Ha a fiatal, városi, egyetemista korosztályú közönséget nézzük, nem állunk olyan rosszul, mert ez a generáció a digitális forradalom miatt sokkal nyitottabb mindenre. A felettük lévő korosztály már keményebb dió. Közülük sokan érzik úgy, hogy a rendszerváltás előtt a művészet szép volt és tiszta. Persze, sok mindent vissza lehet sírni, de szerintem a szabadságnál nincs fontosabb. És egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy egy keretek közé szorított rendszerben lehet igazán jó színházat látni. Lehet, hogy most több a selejt, de az emberek legalább próbálkoznak, szabadok, bevonják a társadalmat abba, amit csinálnak. Ennek köszönhetően fokozatosan leomlik a fal az alkotói és a befogadói oldal között. A beszélgetés előtt te is említetted, hogy édesanyád hosszú idő után újra balettra jár, és nekem is rengeteg ilyen ismerősöm van. Az emberekben igenis nagy az igény a művészetre, és ahhoz, hogy elfogadjuk, amit a kultúra nyújt nekünk, nem kell profiknak lennünk.

És egyre többen élnek a különböző lehetőségekkel. Ma már minden sarkon nyílik egy salsa-iskola, lehet járni felnőtt-balettre, de akár egyszerű mozgáskultúra-oktatásra is beiratkozhatunk. Szerinted mennyire fontos a tánc, a mozgás kultúrája a hétköznapi életben?

Ez érdekes kérdés, mert mi a tánc. Amit elsősorban tánc alatt értünk, azok olyan szórakoztató táncok, melyeket az emberek a szabadidejükben művelnek és amelyekhez nem kellenek speciális képességek. És van a táncművészet, amelyet már nem mindenki tud művelni, mert ahhoz már szükség van bizonyos képességekre és tudásszintre is. Akármelyik kategóriáról is beszélünk, az biztos, hogy amikor az ember táncol, a teste boldogsághormonokat termel, és ez a fizikai, illetve a szellemi tevékenységére, sőt az egész életére pozitívan hat.

Jámbor-Miniska Zsejke
Forrás: kultura.hu

2017.03.31