Dragomán György A fehér király című műve igazi magyar világsiker. Több mint két tucat nyelvre lefordították és olyan neves lapok írtak róla, mint a New York Times, a The Guardian és a The Independent. Bár a regény filmadaptációja kapott hideget-meleget a kritikusoktól, a magyar közönség annyira várta a vászonra vitt változatot, hogy szék nem maradt üresen, szem nem maradt szárazon a Puskin moziban, a március 9-i bemutatón.

Sokan álltak sorba, hogy aláírassák veled A fehér királyt. Bevallom, egy kicsit irigykedve néztem a dedikálásra várókat, mert az én kötetem vidéken maradt, és úgy láttam, már nem lehet megvenni. Hozzá lehet még jutni a regényhez a boltokban?

Kész az utánnyomás, úgyhogy szerintem már kint vannak a polcokon. Onnan lehet megismerni egyébként az új kiadást, hogy a borítóján van egy „Már a mozikban” felirat.

Így igaz: műsorukra tűzték A fehér királyt a hazai mozik, és éppen a beszélgetésünk előtt láthatták a premieren a legkíváncsibb szemek. Amikor a moziteremben kigyúltak a fények, végigpásztáztam a közönséget, amely telis-tele volt huszonévesekkel. Milyen érzés az, hogy ennyi fiatalt érdekel Djata világa?

Jó, hiszen ez a történet nem csak azoknak szól, aki átéltek egy diktatúrát. Sőt azt tapasztalom, hogy azok, akik nem éltek a rendszerben, sokkal könnyebben olvassák a könyvemet, mint a szüleik, akiknek az emlékezés fájdalmas és feltépi a sebeket.

Sebeket, amelyek rajtad is akadnak, hiszen testközelből láthattad, hogyan működik egy diktatúra. Az írásaidban központi szerep jut a hatalomnak. Szerinted mi határoz meg egy ideális hatalmi berendezkedést? Milyen rendszerben éreznék magukat jól a szereplőid?

Azért írok ennyit erről, mert a hatalomból előbb-utóbb konfliktus lesz, a konfliktusokból pedig történet, és engem a konfliktusok érdekelnek igazán. A hatalomra pedig úgy gondolok, mint egy szemüvegre, amelyet ha felveszünk, akkor torzul a valóság. Ezért lenne fontos, hogy akik hozzájutnak ehhez a szemüveghez, ne hordják állandóan. Néha vegyék le, nézzenek körül, és ha úgy érzik, egyre nehezebben képesek megválni tőle, akkor mondjanak le. Vagyis csak annak lenne szabad hatalmat adni a kezébe, aki elég erős és képes arra, hogy lemondjon róla, ha kell. Ez utópia, tudom.

Azt hiszem, egy ilyen rendszerben a legtöbben szívesen élnénk. Az emberek azonban egyre pesszimistábbak, és az olyan disztópiákhoz fordulnak, mint A fehér király vagy Orwell 1984-e, amely az elnökváltást követően újra a sikerlisták élére került Amerikában. Vajon miért nőtt meg az érdeklődés a „Nagy Testvér uralta világok” iránt?

Szerintem azért, mert a disztópiák a „túlhatalomról” szólnak. Az irodalom pedig nagyon jól ráérez arra, hogy az emberek mitől félnek, és úgy tűnik, egyre többen tartanak attól, hogy a világ autoriter irányba fordul.

Lehet, hogy ugyanebből a megfontolásból választotta Jörg Tittel és Alex Helfrecht éppen a te könyvedet az adaptációra.

A rendezőpáros beleszeretett ebbe a könyvbe. Egy nap kaptam egy levelet Alex Helfrechttől, hogy két napja az én regényemen sír. Elmondta azt is, hogy éppen egy lengyel producernek keres adaptálható könyvet Kelet-Európából, és mindenképpen szeretné megfilmesíteni A fehér királyt. Az ügynökömmel átbeszéltük a lehetőségeket, és zöld utat adtunk nekik. Kíváncsi voltam arra, hogy meg tudják-e teremteni a saját időkezelésüket az én anyagomból.

És szerinted sikerült?

Igen, amennyire lehetett. Nyilván vannak óriási különbségek a regény és a film között. A legnagyobb az, hogy az adaptációban nem halljuk Djata hangját, amit nem kérhetek számon a filmen a műfaji kötöttségek miatt. Sokat beszélgettünk a forgatás alatt, de alapvetően nem akartam hatni a produkcióra. Persze azt nem szerettem volna, ha teljesen megváltoztatják a végét, vagy lányt csinálnak Djatából, de a lényegtelenebb eltéréseket próbáltam lazán kezelni.

Volt olyan jelenete a filmnek, amelynek megvalósítása nagyon hasonlított a fejedben lejátszódó történésekhez?

Nagyon tetszett a macskás rész, mert ott egy konkrét élményemet írtam le. A nagyapám tényleg ki nem állhatta a macskákat, és amikor azt a jelenetet néztem, olyan volt, mintha egy időhídon sétálnék. Amikor láttam Djata arcát és a nagyapám dühét a mozivásznon, akkor éreztem igazán, hogy valósággá válik az egész.

Egyébként az igazán szemfülesek kiszúrhatták, hogy te is szerepelsz a filmben. Igazán lelkesen énekeled a fiktív himnuszt a tömegjelenetben.

A feleségem és a gyerekeim is statisztáltak a filmben. Felvétel közben arra gondoltam, hogy egyikünk sem állna itt, ha ezt a jelenetet én nem teremtem meg a betűkkel a fehér lapokon. Szürreális, de jó érzés volt.

Mit gondoltál, amikor lepergett az utolsó képkocka is a szemed előtt? Úgy érzed, megfér a könyved és a film egymás mellett?

Egyrészt örültem, hogy véget ért ez a hosszú folyamat, és körbeért az egész. Életem első fordítói munkája Irvin Welsh Trainspotting című, Edinburgh-ben játszódó regénye volt. Amikor azzal kész voltam, nagyjából akkor kezdtem írni A fehér királyt, és a filmadaptáció bemutatója szintén Edinburgh-ben volt, így a kör bezárult. Szerintem elfér a könyv és a film egymás mellett, és őszintén remélem, hogy aki elolvassa a könyvet, megnézi a filmet és fordítva. Azért, amikor egy iskolában tartok előadást, mindig elmondom, hogy ha A fehér királyt húzzák az érettségin és csak a filmet nézik meg, garantáltan meg fognak bukni. Mindennek ellenére azért a lényeg benne van a filmben.

Mi a lényeg?

A diktatúrákban az emberek sokszor teszik fel a kérdést: hogyan lehet szabadnak lenni egy olyan világban, ahol a rendszer ezt nem engedi? A fehér király válasza az, hogy bármi történhet a világban, a belső hangunk mindig szabad.

Jámbor-Miniska Zsejke
Fotó: Szilágyi Lenke
Forrás: kultura.hu