345

Moskát Anita: Horgonyhely

Horváth Gábor könyvkritikája

Már alig emlékszem, mi volt az ok, amiért úgy döntöttem, hogy Moskát Anita könyvét el kell olvasnom. Az egyik indok bizonyosan az volt, hogy nem nagyon olvastam magyar fantasyt, igaz nem is ilyen típusú regényekkel van dugig a magyar könyvpiac. A Horgonyhely mellett szólt még az érdeklődésemet felcsigázó fülszöveg, amely igazán különleges élményt ígért. Harmadikként az fogott meg, amikor kézbe vettem. Ez az egyik legszebb borítóillusztráció, amit valaha láttam.

Az elhatározás tettet szült, s elkezdtem olvasni. Aztán elcsábított egy másik regény, s én a szegény megcsalt Horgonyhellyel hónapokig se veled, se nélküled kapcsolatban álltam. Egyszerűen képtelen voltam olvasni a tartalma miatt. Kell hozzá egyfajta gyomor. Nem azért, mert olyan túl brutális lenne, erről szó sincs! Pusztán túlburjánzik a testiségtől, túl plasztikusan ábrázolja az igencsak sötét világot, amiben játszódik, és ez – meg kell, mondjam – némileg taszított. Végül erőt vettem magamon, és elhatároztam, hogy így nem mehet tovább. Szakítani nem akartam a regénnyel, túl sokat ígértek még a lapjai, így megemberelve magamat, nekiálltam kiolvasni.

Nem ez volt az első ilyen eset. 19 évesen egyszer félretettem A gyűrűk urát, majd 20 évesen a Quo Vadist, aztán elhatároztam, hogy mindenképpen végigolvasom ezt a két remekművet, bőven megérte. Mindkettő top 10-es nálam. Ha a Horgonyhely oda nem is került be, azért ez egy veszett jó mű.

Az ajánlók sejtették, hogy igen bizarr és különös világba csöppen a könyv olvasója, és biztos vagyok benne, hogy sokan sajnos emiatt félre is teszik. Moskát Anita könyve egy nők uralta világban játszódik, ahol a férfiak vannak bordélyban, és csak a terhes nők tudják elhagyni születési helyüket (horgonyhelyüket), ők is csak áldott állapotuk alatt. E kiváltságuk miatt a terhesség mindenekfelett áll, s ezzel a szerző szerintem egyben kifigurázza a mai „ezoanyuka” trendet is.

A regénybe bekúszik a varázslat, a nők egy része – „földevők”, akik tényleg eszik a földet! – képesek társalogni a földdel, növényeket növeszteni az akaratukkal. Férfiaknak mindez tilos, csak Lars, az egyik főszereplő kockáztatja meg a kivégzést, ami rá vár, amennyiben lebukik. Ez a világ borzasztóan sötét, csaknem reménytelenségig, a közönséges testiség vezérli, s ahol a szerelemnek nem lehet szerepe. Röviden a szép és a jó messze elkerüli ezt a fjordok közé beszorult mikrokozmoszt, és a család mint olyan sem létezik. A regény hangulata A faun labirintusát idézte fel bennem, és az is meggyőződésem, hogy Lars sem akaratlanul Lars (majdnem azt írtam: Lars von Trier, talán nem véletlenül!). Emellett a történet a bibliából is táplálkozik, hiszen az egész egy elbukó megváltástörténet is egyben.

Iszonyatosan sokat lehetne taglalni, mi a mondanivalója a regénynek:
- hogy sem egy férfiak, sem egy nők uralta világ nem lenne más, mint a földre költöző pokol,
- hogy a pusztán szenvedélyen alapuló szerelem bűnbe vihet,
- hogy a helyhez kötöttség szűk látókört ad, de a tágabb látókör sem ad bölcsességet,
- hogy a tudomány nem mindenható,
- hogy a múlt hibáin merengve elszalasztjuk a jelent,
- vagy hogy a szabadság iránti vágy nagyon könnyen átcsaphat uralomvágyba.

És még kapásból lehetne sorolni tucatnyi értelmet, amely a sorok között lappang, akár gyilkos galóca az erdőben. Ennek ellenére a kötet igazi erőssége a hangulat, ami magával ragadja az olvasót. Kicsit úgy éreztem magam, mint a Jordskott nézése közben, akarom is ezt a világot, meg ki is hagynám.

Voltaképpen négy főszereplőnk van, akik közül kettő nő, kettő férfi, így mindkét nem szenvedéseit, problémáit elmesélhette az írónő. Lars, a földevő férfi, aki fiatalkori megaláztatásait kompenzálandó, a nők elnyomására törekszik. Vazil, a könyvtárhajó birtokosa, aki korábbi szerelmén segítendő, kutatásaiba öli minden idejét. Az ő lánya, a még gyermek Helga, aki keresi önmagát, miközben apja alig foglalkozik vele, és képzeletbeli lénnyel társalog. S végül Odveig vizsgálónő, Vazil korábbi szerelme, akit e kapcsolata miatt büntetésként sterilizáltak. A karakterek élnek, motivációjuk jól kitalált, egyedül Odveiget éreztem kissé kevésbé sikerültnek. Ugyan egyikük sem volt számomra túl pozitív, de betudom annak, hogy a körülményeik tették őket ilyenné, s nem Moskát Anita.

Összességében ül a sztori, igazán mély és többértelmű regényt kaptunk, amely megérdemelten követelne ki magának egy mozgóképes verziót, ha az Egyesült Államokban lennénk. Nagyon jól el tudnám képzelni, hogy ezt a könyvet megfilmesítve kapnánk egy új Liza, a rókatündért – igaz, annak bája nélkül, már-már horrorba menően – vagy egy magyar A faun labirintusát. Feltételezve persze, hogy egy remek rendező kapná meg a feladatot. Remélem, egyszer sor kerül a megvalósítására.

A kiadásról: a borítón a kolumbiai Marcela Bolívar extrém alkotása látható, akinek honlapjára igencsak érdemes ellátogatni. Lehet kissé betegnek mondani ezeket az illusztrációkat, de ezzel együtt is lenyűgözőek számomra. Jó választás volt a borítókép, tökéletesen passzol a tartalomhoz. A Gabo Kiadót mostanában szidtam kritikán aluli fűzött könyveiért – joggal –, ez azért az Ecc, pecc-nél egy fokkal jobbnak tűnik, de megérdemelt volna a borító egy kemény kötést. Akkor aztán minden könyvespolc ékköve lenne a Horgonyhely.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.

2017.03.24