923

Szük Ödön fotóriporter életmű kiállítása Győrben

Molnár György képes beszámolója

2017. március 18-án délután volt a megnyitója (van-e Győrben, aki nem ismeri?) Szük Ödön fotóriporter életmű kiállításának az Esterházy-palota egyik kiállítótermében (Király u. 17.). A tárlat április 18-ig látogatható a múzeum nyitvatartási idejében.

A termet dugig megtöltő hozzátartozók, barátok, ismerősök által megölelgetve, szeretve ült Dönci barátunk felesége, Marianna társaságában, fiuk, Norbi által róla festett hatalmas portréja mellett. Barátja, egykori munkatársa, Fábián György érzelmekben gazdag megemlékezését megindultan hallgattuk, hiszen mindnyájunknak nagyon hiányzik mostanában kedves fotóriporterünk jelenléte nemcsak a Baross úton, hanem egész városunkban is.

Kedves Barátok! Kedves Rokonok! Kedves Szük Ödön!

Valahogyan az ember úgy van összerakva, hogy mindig szeretné birtokolni a teljességet. Vagy legalábbis megismerni azt. Ezért rohanunk, ezért futunk, ezért igyekszünk a napjaink minden percét kitölteni valamivel. Nehogy lemaradjunk valamiről. Nehogy lekéssünk valamiről. Kimondva vagy kimondatlanul azt hisszük, hogy sikerülhet. Hogy nekünk sikerülhet. És ha ezen túl vagyunk, ha azon túl vagyunk, ha ezt is begyűjtöttük, azt is megtettük, utána hátradőlhetünk, és csodálhatjuk, amit létrehoztunk.

Ki tudja? Lehet, ez a helyén való. Lehet, ennek így kell lennie, mert évezredek óta ebben a sürgő és forgó kavalkádban születünk, élünk, meghalunk, hogy aztán újabb nemzedékek tegyék ugyan ezt. Én azonban egyre inkább vagyok hajlamos abban hinni, nincs szükség a teljességre, nincs szükség arra, hogy a mindenséget úgy próbáljuk betölteni, hogy minden egyes apró kicsi részletén ott akarjuk hagyni a kézjelünket. Mert a mindenség már ott rejtőzik egyetlen mozdulatunkban, egyetlen fejbólintásunkban, egyetlen pillantásunkban, egyetlen gondolatunkban. Egyetlen fotóban, amit azért készítenek, hogy mi észrevegyük azt! Engedni kell a csábításnak, és hagyni, hogy az idő elmúljon, és észrevenni azt, ami már réges-régen ott van előttünk. Ott lóg előttünk a falon!

Szük Ödön szerelemese volt a rohanásnak. Megállíthatatlan rótta az útját, vitte előre a lába és a vállát húzó húsz kilós fotós táska. A fekete táska, amiből szinte minden lépésénél előkerült egy fényképezőgép, és máris készültek a fotók. Megszámolhatatlanul, időtlenül, végtelenül, építve a mikrokozmoszok teljességét.

Szük Ödön 76 éves. Mostanában sajnos már nem veszi kezébe fényképezőgépét, mostanában inkább üldögél csak, mégis: úgy érzem, még mindig megy, mindig indul valahová. Belső világában teszi meg újra és újra a köröket, hogy újabb és újabb képeket készítsen. Saját képeket, de nekünk. Nekünk, a külvilágnak, a befogadóknak, az újságot olvasóknak, a barátoknak, a családtagoknak! Ezeket a képeket már nem láthatjuk, csak ő látja őket, de hinnünk kell bennük! Hiszen a mi hitünk az, amely valóssá teheti őket. Higgyünk ezekben a képekben, és higgyük, hogy a világ legnagyobb kiállítótermének falára, az emberi elme csarnokába kihelyezve ragyognak szépségesen. Higgyünk bennük, mert az alkotó embert, mint amilyen Szük Ödön is, ez a hit tartja életben. A munka, amit nap nap után elvégez, és a tudat, hogy mindezt megtenni érdemes.

Szük Ödön hitéhez nem férhet kétség. Megszállott igyekezete, megállíthatatlan munkamódszere ezt már régen igazolta. Ám ha a mi hitünkhöz segítség kell, mert a testet, a lelket, de a hitet is táplálni kell, hát íme itt a bizonyíték. Itt az Esterházy-palotában, ahol a lenyugvó Nap termét megtöltik a korábbi képek. Ezeket már ismerjük. Ezeket már láttuk. Ezeknek a képeknek már hittünk, már kipróbáltuk őket, már szerettük, csodáltuk őket! Ezek a mi kapaszkodóink. Még papírra készültek. A valóság apró szilánkjai, egy fotós, egy fotóval művészien bánó riporter munkáinak tükörcserepei. Látjuk Szük Ödön képeit. Látjuk a képekben megjelenő teljességet, és ezek a képek segítenek abban, hogy higgyünk benne, aki fotóriporter volt, az mindig az is marad.

Pár kép. Tisztelgés egy mester előtt. Aki azon túl, hogy Győr egyik legismertebb újságírója, nem csupán a szakmát, de az emberséget is tanította mindazoknak, akik kicsit is közelükbe engedték. Igyekvő jó szándék. Tisztességes jó akarat. Jó ember! Aki nagyon sok jó képet csinált. Szük Ödön képei gesztusok. A múltból a jövőbe vezető út apró lépései. Hétköznapiak, egyszerűek, szépek, kedvesek, érdekesek, fotóriporteresek. Ennyi kép tiszteleghet-e egy életút előtt? Ennyi kép elegendő ahhoz, hogy valakiről a kicsi képek összességéből kialakítsunk egy nagyot?

Ha jól figyelünk igen. Elég! Mert ezekben a képekben ott a teljesség. A labdázó majom, a legendássá vált húsvéti locsolás, a frigyláda szobra, az aranyhajó. Ha messziről nézzük, látjuk, mi van a keretben, ha közelebb megyünk, láthatjuk, mi van a kereteken túl. Mi az, amit Szük Ödön akaratlanul is észrevett? Mi az, amit a századik beállítás után, amikor már mindenki menekült volna előle, egyszer csak mégis megszületett, és azóta is ott él és virul a fotóiban.

Hát persze. A teljesség. A kis részletekben rejtőzködő teljesség. Ez a kiállítás, amelyet a Rómer Flóris Múzeum értő szakemberei segítettek, akkor is teljes lenne, ha csak egyetlen kép került volna a falakra Szük Ödöntől. Mert csak ennél az egy képnél el lehet időzni vagy fél órát. Nem hiszik nekem? Próbálják ki! A terem bejáratába kell beállni, és a kis fali fülkébe kiakasztott fotót megnézni. A hely és tartalom tökéletes összhangját láthatjuk, és a fotót, amit Szük Ödön készített.

Szük Ödön képei nem ráztak meg világokat, nem robbantottak ki forradalmat, nem írták át a művészettörténelem könyveket. Tiszták, pontosak és természetesek voltak és vannak. Olyanok, mint az oxigén. Nem is tudunk róla, de belélegezzük, felhasználjuk, önmagunkat építjük belőle. Szük Ödön képeivel már évtizedek óta itt van velünk. A Kisalföld hasábjain, a kiállítótermek falain, és itt marad Győrben, szeretett városában míg az idő idő, míg a szín szín, míg az alkotó embernek becsülete lesz.

Dönci! Mert szinte mindenki így hívja, képeivel néz minket. Mi pedig képein át láthatjuk őt.  Pont olyannak, mint amilyennek fia, Szük Norbert festőművész megörökítette a kiállításon helyet kapó egyetlen festményen. Előtérben a munka, a fényképezőgép, aztán a mindig mosolygó ember, és háttérben a szív, a lélek, a gondolat sokszínűsége. A boldogság fényes virágai. Szük Ödön önmagába zárt teljessége.

Dönci boldog ember, mert szinte mindig azt csinálhatta, amit szeretett. Mi pedig boldogok lehetünk, hogy ismerjük képeit, hogy látjuk munkája eredményét, de leginkább azért lehetünk boldogok, mert ismerjük őt. A rohanó fotóriportert, a barátot, a kollégát, a férjet, az apát.

Akik eddig még csak a többnyire ismerős, híres fotókban gyönyörködtek, a köszöntőt követően odasorjáztak az ünnepelt elé még egy simogatásra, még egy ölelésre (Dr. Medgyasszay László állatorvos, akivel együtt érettségiztek, id. dr. Dézsi Csaba és felesége, F. Csapó Irén festőművész, Hámor Vilmos barát és munkatárs, Rosta S. Csaba építész, Dániel István fotóművész, Szabó Béla fotóművész és felesége – hogy csak az általam leginkább ismerteket említsem).

Büszke vagyok, hogy Győr egy olyan ikonikus embert tisztelt meg életműve bemutatásával, aki a város mindennapi életét fotózta, s aki sokunk kortársi emlékezetében életünk végéig megmarad.

Molnár György
a GYAK és a Győri Fotóklub Egyesület tagja,
valamint Bögi Tamás (18. és 23. fotók)

2017.03.21
13