469

Jól kell elsülnie a Kincsemnek

Interjú Nagy Ervinnel

„Mérföldkő ez a magyar filmgyártásban, amelynek jól kell elsülnie” – tesz a Kincsem című filmre még nagyobb súlyt Nagy Ervin, aki főszereplőként Blaskovich Ernő szerepébe bújt. De nemcsak a filmről beszélt a színész, hanem arról is: mennyire fontos lenne itthon egy filmpalota. Így méltó helyen mutathatnák be az olyan filmeket, melyek Oscart vagy Arany Medvét kaptak.

Szakmai szempontból egyszerre két jelentős esemény is zajlik az életedben: nemrég a Testről és lélekről című filmmel elhozhattátok az Arany Medvét Berlinből, most pedig a főszerepléseddel mutatják be az eddigi legnagyobb költségvetésű magyar filmet, amely ráadásul a magyar csodaló, Kincsem történetét dolgozza fel, szintén először. Ha néhány hete teszem fel a kérdést, melyik bemutatkozást várod a legjobban, hogy feleltél volna?

Nagyon nehéz erre válaszolni. A Kincsem bemutatója lesz életem legnagyobb eseménye ebben az országban, nemzetközileg meg… A Testről és lélekről berlini bemutatóját én nem így vártam, ahogy a mostanit. Abban nem játszottam olyan nagy szerepet, ezért nem is dobogtam érte annyira, viszont nagyon-nagyon szurkoltam a barátnőmnek (Borbély Alexandrának, a film női főszerelőjének – a szerk.), hogy díjat nyerjen. Életemben nem jártam még ilyen komolyan vett nemzetközi fesztiválon, tényleg azt éreztem, hogy világszínvonalú, ami körülöttünk zajlik. Volt ott vagy hatvan fotós, a filmvetítésekkor kiemelt figyelmet élveztünk, azt követően pedig a közönség szinte szétverte a házat örömében, szóval még soha nem éreztem magam ennyire megtisztelve. Csodálatos volt ott állni színészként, biztos ilyen lehet az Oscaron.

A Kincsemet pedig először a hazai közönség nézheti meg. De mitől más az érzés?

Itt azt érzem, hogy én viszem a filmet a hátamon, és persze azt is tudom, hogy ekkora költségvetésű film még nem készült itthon. Éppen ezért nagyon magas a mérce, számomra is fontos, hogy jól süljön el, hogy a magyar nézők visszajöjjenek a mozikba. Jó lenne, ha nem is kellene reklámozni, hanem a film vonzereje és híre olyan futótűzként terjedne, hogy ezt mindenképpen meg kell nézni, mert erre büszkék lehetünk. Mind a tízmillió magyar embernek benne van az adóforintja, nagy tehát a tét, és ennek az egésznek én állok a közepén. Ez az életem, a pályám csúcsa, akárhonnan is nézem, nem biztos, hogy a következő tíz-húsz évben ér majd hasonló felkérés, vagy talán soha többé, úgyhogy nagy reményekkel állok a bemutató elé.

Akkor teljes az izgatottság.

Egy nagyon nagy bajom azért van! Itt lenne az ideje egy magyar filmpalota építésének. Jelenleg nem lehet méltó vetítést tartani ebben az országban. Nagyon szép az Uránia, de alkalmatlan rá, sőt mindegyik mozi az. Nem erre épültek. Szerintem fontos lenne, hogy ne egy multiplexbe kelljen bemenni egy-egy premierre, hanem tényleg legyen annak valami méltó helye, ha már Oscar-díjakat, Arany Medvéket kiérdemelt alkotásokat mutatunk be itthon. Hogy ne a popcorn szagban kelljen Enyedinek (Enyedi Ildikó, a Testről és lélekről című film rendezője – a szerk.) meghajolnia Európa legjobban sikerült művészfilmjének bemutatójakor, miközben egy hangos társaság éppen egy kis nachost kér. Úgy érzem, ez méltatlan. Mindegy, hogy hol, csak legyen, mert hiányzik. A Kincsem esetében például én brainstormingolok azon, hol tartsuk a bemutatót, mert alig találunk megfelelő feltételeket. Ezért úgy gondoltam, hogy elkezdek lobbizni a film kapcsán a magyar filmpalota megépítéséért. Nem kell nagyot építeni, csak egy nyolcezer főset, ahol utána konferenciákat is lehet tartani, de közben ugyanez díszvetítésekre is alkalmas lenne. Most megdolgozott érte a magyar film.

És talán a nézők is sokkal inkább megtisztelve éreznék magukat.

Most egyébként volt egy jó mozis élményem. A Teljesen idegenek című nagyon vicces olasz filmet néztem meg, amely csodálatosan felkavaró volt, négy párról szólt, akiknek az az esti szórakozásuk, hogy kirakják a telefonjaikat az asztalra, és mindenki elolvashatja az abban a két órában érkezett üzeneteket. A Művészbe úgy mentem be, mintha 1994-et írtunk volna, a film hőskora visszaköszönt: tele volt, egyszerűen kirázott a hideg.

Tehát már most a következő lépésen gondolkodsz, és nem is kizárólag a filmeken. Hogy fogadta a rendező, Herendi Gábor ezt a fajta proaktivitást? Hagyott érvényesülni?

A forgatókönyvírásban nem vettem részt, de bármit mondtam, kitaláltam, improvizáltam, elfogadta. Abszolút vevő volt mindenre. Nagyon kevés dologra mondta azt, hogy nem. Egyszer azért felhívta a figyelmemet, hogy már nem látom önmagamat kívülről, de higgyem el, nem jó, amit kitaláltam. Össze is vesztünk akkor, pont a film kezdőjeleneténél. Akkor már két hónapja forgattunk, és már túl laza lettem. De egyébként hagyta, hogy kitaláljak mondatokat, a film utolsó mondata is tőlem származik. Nagyon könnyű úgy dolgozni ugyanis, hogy egy húron pendültök, és nem kell ugyanazt unalomig ismételni, többször felvenni. A Kincsemnél minden jelenetnél megvoltunk két-három felvételből, Herendi Gábornak ugyanis van szeme a pillanat spontaneitásához, és ezt én nagyon kedvelem, én magam is így szeretek dolgozni. A színházban gyakorolunk és gyakorolunk (lelassítja a hangját, hogy átérezzük, mennyire döcög ez – a szerk.), amit nagyon tudok unni. Én jobban szeretek inkább koncentrálni, odafigyelni arra, ami éppen történik, és elsőre valami igazán eredetit alkotni. És már mehetünk is tovább. Amikor az improvizáció, a spontaneitás, a szakmai rutin találkozik egy boncasztalon, az a film. Ennek mindig van amolyan pillanatszerűsége, amely engem nagyon-nagyon felajz, adrenalinnal tölt el. Régebben a színházban hittem jobban, most egyre inkább a filmben. Biztos azért is, mert sokkal jobban hiszek önmagam rutinjában, az ösztöneimben. Inkább egyszer-kétszer akarom felvenni jól, nem pedig gyakorolgatni hónapokig.

És ezzel pontosan leírtad Blaskovich Ernőt, a Kincsem főszereplőjét, aki nem hátrál meg, szeret a mának élni, mégis mindent a lehető legnagyobb alapossággal kezelni. Olyan, mintha rád írták volna ezt a szerepet.

Kicsit igen. Az első casting után drukkoltam is, hogy ezt most el ne bukjam. Ilyen békétlen vagyok, és ez látszik a mondataimon, amelyeket örömmel félremagyaráznak, pedig csak az igazságérzetemet követem. Konfrontatív vagyok, és ez találkozik Blaskovich habitusával. Tényleg olyan ez az egész, mintha valakinek azt mondtam volna: itt van Nagy Ervin, írjál belőle egy szerelmes kalandfilmet.

Békétlenség, mondod te. Vajon belefér ebbe, hogy Blaskovich Ernő maga mögött tudja azt, ami az édesapjával történt, és az érzéseit az első helyre tegye?

Egy dolog van, amely egy apagyilkosságot képes felülírni, és az a szerelem. Más nem. Más fajsúlyú érzelem nem is jut eszembe, mint Rómeó és Júlia története az ellenfél családokról. Hasonlót csak a párválasztás tesz, hogy legyen egy gyerekem attól, akitől akarom. De ez még nem a történet vége.

Mindez nagykosztümben. Kicsit tart a magyar néző ettől a világtól…

Mindenki fél, hogy mit is lehet kihozni ebből. A lényeg, hogy fusson, ahogy a ló. Ez a film a magas költségvetése miatt présbe tud kerülni, és csak a minősége mentheti meg.

Téged feszélyezett a helyzet, hogy egy hárommilliárd forintos projektben veszel részt?

Mondhatnám azt könnyelműen, hogy nem, de nagyon is. Az első két-három éjszaka nem tudtam aludni, annyira nyomasztott, hogy mekkora ziccer van a kezemben, és hogy nagyon jónak kell lennem. Két-három napig zombi módjára jártam, és ezt látom is a felvételeken. Nyomta a vállamat a tét, és tudtam, hogy ezt nem ronthatom el, mert ez életem legnagyobb lehetősége. Azt pedig már most gondolom, hogy nagyon nem mindegy, a hárommilliárd forintot mire költjük. Én is pontosan tudom, hogy ebből az összegből egy komplex kórházi szárnyat lehetne felhúzni. Éppen ezért mérföldkő ez a magyar filmgyártásban, amelynek jól kell elsülnie. Iszonyú, hogy mi meló volt ekörül. Ebben öt éve van Herendinek, nekem kettő, rengeteg energia, verejték és konfliktus. Jó lenne tehát, ha bemenne a magyar néző, és értékelné azt, hova költi a saját pénzét az állam. Hiszen mi azért készítjük ezt a filmet, hogy megnézzék. Nagyon komoly startnak gondolom ezt az újraértelmezett közönségfilm szempontjából az úgynevezett blockbuster tíz rossz éve után. Artfilmekben ugyanis már nagyon jók vagyunk, de a közönségfilmben az Üvegtigrisen és a Valami Amerikán kívül semmi nem történt. Olyan nem volt, hogy a magyar film bevitte és megnevettette volna a nézőt, vagy éppenséggel fanclubja lett.

Mi az, amivel elégedett lennél?

Ha elővennék minden karácsonykor, és ujjal lehetne rá mutogatni, hogy na, itt látszik a pénz. Mint az Egri csillagoknál. Azt szeretném, hogy majd harminc év múlva, amikor öregemberként bemegyek a MAFILM-be szinkronizálni, ki legyen rakva egy fekete-fehér film a Kincsemről, ahogy simogatom a lovat. Ahogy kint vannak a régi nagy magyar filmek plakátjai is, mint például a Szegénylegényeké.

Petrik Andrea és Nagy Ervin a bemutatón

Sokan a trailert látva olyasmire kapták fel a fejüket, mint a Két kicsi legó, a Mizu című szám egy sora, vagy az újragondolt kosztümök. Neked mennyire fér ez bele egy történelmi filmbe?

Szerintem ez dögös, olyan cool. Ez kacsint, és szerintem laza. Egy 12-13 éves kiscsávó bemegy, és ettől nem úgy kezeli, mint egy múzeumot. Ez olyan határátlépés, amellyel közelebb kerülnek a magyar filmhez ezek a generációk, akik később ezért a filmért fognak dolgozni. Hiszen sokat fizetnek majd ők a jövőben a magyar államnak azért, hogy folytassuk ezt a munkát. Szerelmessé kell tenni őket a magyar filmbe. Nagyon fontos, hogy kizökkentsük őket, hogy megőrüljenek, hogy ők is tudják dekódolni ezeket a dolgokat. Mellesleg én nagyon bírom, ha stílustörés van, kell egy kis szépséghiba, vagy nem is szépséghiba, hanem annyi különlegesség, valami nem odaillő, mint egy női öltözékben, ami persze jól ki van találva. Ettől az egész izgalmas lesz. Mint például a táncjelenet: halál álmosan mentem fel a Festetics-kastély tükörtermébe, amikor épp elindult a tánc: modern zene, modern kosztümök. Ránéztem Herendire, aki persze semmi ilyesmit nem árult el nekem, és mondtam: bárki bármit mond, ne hagyja magát lebeszélni. Szerintem ez olyan jó. Én inkább még raktam volna bele. A kosárlabda benne maradt egyébként?

Igen!

Mert szó volt róla, hogy kivágják. Nem láttam még a filmet, csak utószinkronizáltam.

Mikor fogod először látni?

Szerintem a premieren.

Takács Erzsébet
Fotók: Csákvári Zsigmond
Forrás: kultura.hu

2017.03.20