884

Bognárok hajdan volt tudománya


Hogy hány, a szakmájához értő bognárt találunk az országban, azt nem tudom, azt viszont sejtem, hogy keveset. Pedig valamikor minden nagyobb, gazdagabb faluban volt belőlük. Feladatuk a szekér elkészítés volt, amin a kováccsal együtt dolgoztak. A kiválasztott, 1956-ban, Kiskunhalason készült fotón egy idős embert látunk, aki már csak a bognárok „aprómunkáját”, a szerszámnyelek és más faholmik készítését vállalta.

A szakirodalom az iparág kialakulását még a honfoglalás előttre teszi, hiszen eleink bejövetelükkor már szekereken szállították az ingóságokat és a nemzetségek tartós gyaloglásra képtelen tagjait. Persze ezek a szállítóeszközök még csak nyomokban hasonlítottak a múlt században általánosan használt, igazán fejlett szekerekhez, kerekeik például „tömörek” voltak, a küllős szerkezetet csak jóval később kezdték a magyarok is használni. Nem véletlen, hogy a szekér fából készült részeivel foglalkozó bognármesterek, régebbi elnevezéssel kerekesek vagy kerékgyártók, pont a legnehezebb résszel, a kerék elkészítésével kezdték el a munkát.

A kerékagy, amit lábbal vagy kézzel hajtott faesztergával formáltak, a legtöbb helyen szilből vagy kőrisből készült. A „falak”, amire a vasalás került, természetes görbületű bükkből vagy kőrisből lettek sablon segítségével kifaragva. A küllők szinte mindenhol akácból készültek, szálán hasították a törzseket, és a felesleget vonószéken szedték le a vonókéssel. A kerék összeillesztése nagy szaktudást igényelt, a kerékagyat például kifőzték, hogy ne hasadjon, amikor beleszorították a küllőket. A kisebb első kerék tíz, a nagyobb hátsó 12 küllőt tartalmazott. A kerekek után jött sorban a többi alkatrész a kőrisből vagy akácból faragott lőcsektől egészen az utoljára nyárfából vagy kőrisből kifaragott rúdig.

A bognár, miután a több évig szárított alapanyagból elkészítette a famunkát, még egy-két hónapig hagyta száradni a szekeret, csak ezután került az a kovács kezei alá, aki elkészítette a vasalásait. Talán a vas ára miatt is, de a kovács kapta a szekér árának a 60 százalékát, a többet dolgozó bognárnak be kellett érnie a kevesebbel is. Az Alföldön a 20. századra valóságos „kocsigyárak” alakultak ki, olyanok, mint Hodács Andor szegedi műhelye, de híres volt, mintául szolgált a környéken a kiskundorozsmai szekér is. Ezeket az alapvetően teherszállításra szolgáló eszközöket aztán az elvégzendő munkafolyamat jellege alapján alakítani lehetett. A szénahordáshoz a hosszú oldalakat rakták fel, a „rövidszekeret” például a krumpliszedéskor használták. A vastengely az első világháborúra vált általánossá, ekkorra már a tehetősebb gazdáknak az utazáshoz volt lovak által vontatott laprugós, „féderes” kocsijuk is.

A bognárok a szekerek és a kocsik mellett készítettek Magyarországon kétkerekű kordékat, szánokat, ekéket és eketaligákat is. Ők faragták ki a szerszámnyeleket, olyanokat, amikkel az idős, bajuszos emberünk is megjelent a piacon. Szegeden, Szentesen és Csongrádon a kubikostalicskákat is ők készítették, de az már egy másik történet.

Pálffy Lajos
Forrás: mandarchiv.hu

2017.03.13
36