Legutóbb a „búra alatt” cím, mint ötlet volt az irányadó. Vajon mit lehet ebből a gondolatból kihozni, költészetté formálni? Az Író Alkotók Klubjának az a gyakorlata, hogy havi összejöveteleik alkalmával egy-egy tag által megírt művet vesznek górcső alá, megosztva társaikkal az adott mű kapcsán keletkezett gondolatokat, érzéseket és verstani észrevételeket. Ezúttal Halász István „felajánlott” verse került terítékre.

A szerző Ady Endre Elbocsátó, szép üzenet című versét vette alapul, költeményének a Törjön hát címet adta. Költőnk – előrebocsátva, hogy „nem tartja magát poétának” – azt vallja, hogy bár ismeri az összes rímképletet, tisztában van a kompozíciós sajátosságokkal, ettől még nem költő. (Személyes megjegyzésem, hogy számtalan költő-író interjúalany, valahányszor egy újságíró kérdezi, ugyanezzel kezdi a beszélgetést.) Formálisan akár igaza is lehetne, de kész versei adják azt a többletet, mely nem a verstani fogalmak mechanikus alkalmazásának összetevődése, hanem azon túlmutat. Éppen ez teszi értékessé, esztétikai minőséggé, ettől válik költővé.

Az irodalmi alkotásoknak, mint minden egyébnek, megvannak az elemzési szempontjai; vizsgált költőnk tagadja a rímek nélküli vers létét. Elismeri, hogy lehet művészeti alkotási értéke, de úgy gondolja, hogy az már majdnem a próza kategóriájába tartozik. (A mai irodalomban nagyon sokan írnak szabad verset.) Ez az álláspont vitát váltott ki, tekintve, hogy a szabad versnek is lehet ritmusa, ez, pedig elválasztja a prózai művek tartományától.

A másik fogas kérdés a mű úgynevezett „eszmei mondanivalója”, vajon az irodalomtudós analízise megfelel-e a költő gondolatvilágának? Gyakran nem lehet tudni, a szerző milyen lelkiállapotban fogott tollat, sokszor az alkotó életeseményei sem nyújtanak egyértelmű fogódzót a vers korrekt értelmezéséhez. A műelemzés szempontjai nem kőbe vésettek: bár vannak megkerülhetetlen elemei az egyes (nem csupán irodalmi) műalkotások vizsgálatának, nem szoríthatók a sablonok „prokrusztész ágyába”.

A művészet számtalan funkcióval bír: tanít, gyönyörködtet, szórakoztat, szakrális tartalmat közvetít, sőt játékra is invitálhat. (Gondoljunk például Rimbaud-nak A magánhangzók szonettje című versére.) A jó vers a prózasorain keresztül hat. Arra érzünk késztetést, hogy újra és újra olvassuk, élvezzük a ritmikáját, fedezzük fel új és új oldalát, megzenésítve dúdoljuk újra és újra. Ezért van hagyománya az egyes költemények hangszeres megszólaltatásának.

Miről szól az irodalom? A művek befogadója más-más egyén, egyedi és megismételhetetlen személyiség eltérő életúttal, pozitív élményekkel feltöltve, esetleg negatívumokkal megterhelten, így eltérő feltételekkel értelmezheti az alkotást. Meglátásai, élményei a többszöri elolvasás után – aktuális lelkiállapotától függően – változhatnak. A toll mesterének jól kell ismernie az embert, a környező világot, hogy hiteles tükröt tarthasson elénk. Mindenekelőtt nem nélkülözheti az empátiát, a másik helyzetébe történő beleélés képességét.

Nem csupán a jelent kell ismernie, meg kell sejtenie a jövőt: ez adódik a művész különleges érzékenységéből. Ezt nevezik a művészet anticipációs funkciójának. A költészet még a hatékony gyászmunkára is alkalmas. Több írótag számolt be a közel- vagy régmúltban elvesztett szerettei kapcsán keletkezett érzéseiről, s arról, hogyan próbálta kiírni őket magából (a művészetek szublimációs funkciója).

Nézzük meg, „mi fért el a búra alatt”?  Akadt olyan költemény, mely egy kabátzsebben évtizedek óta rejlő szerelmeslevél sorsát követte nyomon, volt, amely a testközelséget kapcsolta össze, mint képzeletbeli búra alatti világot. Halász István verse arról szól, hogyan lehet egy kapcsolatot megszakítani, hogy az ne fájjon. Alapötletként a fent említett Ady-vers szolgált. Ambivalens érzések csapnak össze, a menni vagy maradni dilemmája ütközik. Gyönyörű költői képek közvetítik a tépelődés kínjait, az egykor lángoló szerelem tüze ma már csak pislákol: „Hamván halódóan csillan a parázs”. Hosszas vajúdás eredménye a döntés, kimondani nem könnyű a végsőt: de törjön az a „százszor-tört varázs”. Elbocsátani így kell. „Csak így lehet.”

Az elbocsátás mint olyan, a védőburokból valamennyiünk életét végigkíséri, gondoljunk születéskor a köldökzsinór elvágására, majd az életkor, a fejlődés előrehaladtával a szülőktől való részleges leszakadásra (nem érzelmi eltávolodás). A megbeszélés a tagok egy-egy irodalmi alkotásának felolvasásával zárult, melyeket gyönyörködve hallgattam, tetszett a közösség új köntösbe öltöztetett újságja.

Dittrich Panka, a közösség szerkesztője betegség miatt nem volt jelen, de a klubról beszéltünk néhány szót. Egy éve alakultak, havi rendszerességgel találkoznak a Marcalvárosi Fiókkönyvtárban (Győr, Lajta u. 27/a). Ilyenkor minden alkalommal egy újság is készül, melyben a témára írt versek, prózák, valamint a szerzők által felajánlott alkotások látnak napvilágot. Ezekből juttatnak aztán több győri könyvtár részére is. De hogy a virtuális térben is olvashatók legyenek, ezért negyedévente jelentetnek meg e-antológiát Szavak a mélyből címmel, melyet a MEK (Magyar Elektronikus Könyvtár) EPA weboldalán érhetnek el az érdeklődök.

Arról is beszámoltak, hogy nagy sikere volt a 2016-os Győri Könyvszalonon az első nyilvános bemutatkozásuknak. Jelenleg a költészet napjára készülnek egy fotós képeire írt alkotásokkal, melyekből kiállítást is fog születni, illetve a költészet napján a győri Csónakos szoborhoz készülnek „vers kommandóval” az utca emberének.

Az összejövetelen részt vettek: Kerecsényi Éva, Halász István, Ötvös Németh Edit, Farkas Ilona, Walter István, Vönöckiné Gmeindl Margit, Csapucha Rudolf, Krajtsovits Katalin. A klub minden írni szerető ember előtt nyitott. Elérhetőségük: iro.alkotok@gmail.com

Csiszár Antal