A kiállításon a technikai médiumok felhasználásával készült alkotások teljes skáláját bemutatják, vagyis a 20. század második felére jellemző médiaművészet (fotó, film, videó, analóg technikai eszközöket használó művek) és a 21. századi újmédia művészet (digitális technológiákon alapuló művek) egyaránt a kiállítótérbe kerül.

A cél az alkotások olyan prezentációja, amely a művek mellett az alkotói elképzelésekre, a mű létrejöttének folyamatára, s ezzel együtt a hosszú távú megőrzés lehetőségeire koncentrál. Mint a közlemény fogalmaz, a művészek tobzódnak a naponta szaporodó új technikai lehetőségekben, amelyeket tudatosan alkalmaznak munkájuk során, és egyre inkább elmozdulnak az összetett műtárgyhordozók és a médiaművészet irányába. A hagyományos műtárgyak restaurálásával ellentétben a médiaművészeti tárgyak romlása gyorsabb, így állandó kihívást jelent a múzeum számára.

A megőrzés szempontjából a fizikai és technikai értelemben vett eredeti állapot jelentésének újraértelmezése elkerülhetetlen, fontos, hogy válaszokat kapjunk a művek keletkezési körülményeiről, a technikai eszközök fontosságáról, jelentéséről. Nem csupán a digitális fájl megőrzéséről van szó, annál sokkal összetettebb a feladat, hiszen a művet, annak rétegeit és jelentéstartalmát is meg kell őrizni. Lényeges a terjesztés és sokszorosítás problémája, az, hogy a művészek milyen összetevőket használnak a munka során, sőt az is, hogyan mutatható be a mű akkor, ha a művész fizikai jelenléte nem lehetséges.

A hatvanas évektől kezdve nálunk is több művész kezdett el a performansz területén működni. Olyan akciókat hajtottak végre, amelyek az akkori magyarországi politikai helyzetben szinte elképzelhetetlenek voltak. Ezeket a műveket csak a jelenlévők látták, és kizárólag dokumentumokon maradtak fenn. Így a fotó és a videó képzőművészeti felhasználásának fontos vonulatává vált dokumentáló funkciójuk. A dokumentáció mára az egyetlen bizonyítékká vált, amely „helyettesíti” a művet. A nyolcvanas években a polaroid fotók analóg technikával készültek, a videót szintén analóg technikával sokszorosították. A kilencvenes években a polaroid fotókat digitalizálták (szkennelték) és digitálisan nagyították, a digitalizáltan konvertált videóról CD-másolatok készültek. Azonban egy katódcsöves monitoron bemutatott, ma már szemcsés és szétesőnek tűnő videó minősége is jelentéssel bír. Ezeknek a műveknek az összetevője az idő, ezért a fő kérdés az, hogy mi a műtárgy ma, és mit kell megőrizni a jövő számára?

A kiállítás a műfaj magyarországi kezdeteitől a rendszerváltásig tartó időszakot, és a folyamatosan változó technológiákat alkalmazó művészek munkásságát fogja át: Bódy Gábor, Hajas Tibor munkáit érintve Tót Endrén, Maurer Dórán, St. Auby Tamáson, Koncz Andráson keresztül Kele Judit akciójáig. A kiállítás középpontjában Forgács Péter, Walicky Tamás, Sugár János, Szirtes János, Andreas Fogarasi és a Ludwig gyűjteményében megtalálható olyan más művészek munkái állnak, melyek átfogó képet nyújtanak a médiaművészet főbb irányzatairól, ugyanakkor a műfaj speciális kelet-európai vonásait is megjelenítik – zárul a Ludwig Múzeum közleménye.

Forrás: mandarchiv.hu