Tehetségét egy Ranschburg nevű veszprémi zsidó-kántor fedezte fel (1861), aki megtanította a zene elemeire, és a templomi énekkarban alkalmazta; a gyönyörű héber dalok itt vésődtek a lelkébe. 1863-ban katonának vitték, tüzérként vett részt a porosz-osztrák háborúban. Hangjában a tisztikar tagjai is meglátták a sokat ígérő művészt, biztatták, hogy képeztesse magát és lépjen a színi pályára. Ezrede három évig állomásozott Olaszországban, ezalatt Lombardiában módja volt megismerkedni az olasz operakultúrával. Végigharcolva az 1866-os hadjáratot, akkori élményei, a csatamezőn elvesztett jó barátok, a hűség, önfeláldozás, a sok szenvedés, amelynek tanúja volt – saját bevallása szerint – új embert formáltak belőle.

A békekötés után Grazban lovaglómester lett, majd obsitja átvétele után a tapolcai templomban énekelt, besegítve a kántornak. 1872-ben a Franz von Suppé (1819-1895) osztrák zeneszerző, karmester által vezetett bécsi Carltheaterbe szerződött le, ahol a kórusban és szólistaként is fellépett. Időnként ellátogatott Győrbe, s egy ilyen látogatás alkalmával ismerkedett meg Weisz Annával (1855-1938), akit elvett feleségül. Letelepedett a városban, a zsidó hitközség énekese lett, közben Bokody Antal társulatában is nagy sikerrel énekelt, elsősorban népszínművekben.

Győrben 1873-ban a természetvizsgálók országos gyűlést tartottak, melynek tiszteletére koncertet rendeztek. Ney is fellépett, s ekkor keltett először szélesebb körű figyelmet. Böhm Gusztáv (1823-1878), a budapesti Nemzeti Színház akkori operai rendezője bátorította őt, hogy a színházhoz szerződjön. Richter János (1843-1916), győri születésű karmester 1874. október 1-jén szerződtette Neyt karkötelezettséges magánénekesnek a Nemzeti Színházhoz. Megnyílt számára az út a zenei karrierhez.

Néhány évig a karban énekelt, 1876-ban kapott lehetőséget kisebb szóló szerepekre. Hangját csodálatosnak találták, de az igazi kiugrás 1877. február 18-án történt, amikor egy véletlennek köszönhetően megkapta a Varázsfuvolában Sarastro szerepét. Óriási izgatottsággal lépett színre, mert úgy érezte, ennek a szerepnek a sikerétől függ egész jövője. Mind a közönség, mind a kritikusok kíváncsian várták a kezdő énekes produkcióját, és amikor „megzendült csodálatos hangja, s betöltötte az egész színházat – egy csapásra a maga pártjára hódította a kétkedőket is”. Másnap a legnagyobb elismerés hangján méltatta a sajtó, ünnepelte a közönség, és azonnal az elsőrangú énekesek sorába emelkedett. Ettől kezdve diadalmasan ívelt felfelé Ney Dávid pályafutása. A darabot előadták a Várszínházban is, az egyik résztvevő így emlékszik vissza Neyre: „...olyan gyönyörű basszushangot hetedhétországon sem lehetett találni, mint amilyen az övé volt”.

Amikor 1884-ben megnyílt a Magyar Királyi Operaház, ide szerződött át, és húsz éven keresztül a legbiztosabb tartóoszlopa volt. Együtt dolgozott többek között Gustav Mahler (1860-1911) osztrák zeneszerző, karmesterrel is, annak 1888 és 1890 közötti budapesti működése során. Ney operában játszott szerepmegformálásai közül különösen emlékezetesnek tartják Wagner-alakításait, például Wotant a Nibelung gyűrűje első három operájában, Henriket a Lohengrinben, Hans Sachsot A nürnbergi mesterdalnokokban, Hermannt a Tannhäuserban, Marke királyt a Trisztán és Izoldában, de híres szerepe volt még Sarastro Mozart Varázsfuvolájában, Marcel A hugenottákban, Gáspár A bűvös vadászban, a főpap Sába királynőjében, Gonzalo a Don Juanban, Falstaff A windsori víg nőkben, az Erkel operákban Petur bán a Bánk bánban, Gara a Hunyadi Lászlóban és István király címszerepe.

A visszaemlékezések szerint „Wotan búcsúját nála megrázóbb erővel senki nem tudta megszólaltatni. Neki elhittük, hogy félisten, akinek a lándzsája lángot fakaszt a sziklából. De a kacagás percekre elnyomta a zenekar hangjait, ha Sir Johnként megjelent a windsori menyecskék randevúján. Komor és zordon Petur volt és tragikus Brogni, de az arany kedély, a felsőséges jóság, a derűs bölcsesség sugárzott minden mozdulatából Hans Sachs szerepében.”

Ellentétben az agyonképzett, elméleti, analizáló színészmesteremberekkel, Ney az ösztönös művészt képviselte. Szerepeinek jó részét haláláig váltótárs nélkül énekelte. A 78 darabban játszott 103 szerepét halála után három énekes között kellett szétosztani.

Főpap – Sába királynője:

Wotan – Nibelung gyűrűje:

A Lohengrinben általa alakított Henrik császár szerepének méltatása a Győri Közlönyben (1878. szeptember 15.) is megjelent, a különböző fővárosi lapokat idézve:

Gramofonfelvételen fennmaradt az utókor számára néhány zsidó liturgikus éneket és operarészletet tartalmazó alakítása, melyek már CD formátumban is elérhetők.

A szakértő kritika szerint korának legelső énekművészei közé tartozott. Szép hangja mellett kitűnő előadói képességgel is rendelkezett. Legendás hangterjedelmét jellemzi, hogy a tenor C-t is ki tudta énekelni. Amikor megkérdezték tőle, honnan veszi a magas C-t, azt válaszolta: „Én azt nem veszem, az nekem van!”.

Bóka Gábor, napjaink Hans Sachs-díjas operakritikusa a Hommage à Ferenc Erkel – a Pannon Classic dupla CD lemezen szereplő művészek előadásait vizsgálva, Ney Dávid „A magyarok Istene” című dalát és a Gara-áriát hallgatva, meglepődve konstatálta, hogy mintha nem is ugyanaz a művész énekelne. Mindkét előadásra jellemzőnek találta a tanítani való pontosságot és zenei megközelítést, de az áriát világos színű, a magas fekvést könnyedén győző baritonista adta elő, a dalban viszont ennek ellentéteként egy zengő, mély basszus hallható. Bóka megjegyzi: „...az ilyen fokú hangi metamorfózis már-már valószínűtlen képességeket sejtet”.

Ney rendszeresen meghívást kapott a legnagyobb presztízsű külföldi operaházakba is. Első külföldi fellépése a bécsi Udvari Operában volt, később is többször vendégszerepelt német nyelvterületen. A Győri Közlöny tudósít arról az alkalomról, amikor a berlini magyar jótékonysági egylet 1877-ben a német császár beleegyezésével „matineé”-t rendezhetett az udvari operaházban. A jótékonysági rendezvényen Németország legnagyobb művészei egymással versenyezve, díjtalanul léptek fel, köztük szerepelt Ney Dávid is, akiről büszkén említik, hogy ő volt „...a nap hőse, kinek isteni hangját nem győzték eléggé dicsérni és magasztalni”.

A kontinensen alig akadt művész, akivel összehasonlítani lehetett volna. Fényes szerződésekkel csábították külföldre, többek között New Yorkba, de ő megmaradt a számára kedves környezetben. Kortársai szerint különlegessége abban is megnyilvánult, hogy szédületes sikerei ellenére szerény, jóságos, egyszerű ember maradt. Társaságban keveset fordult meg, művészetének és a családjának élt. Amikor meghitt, bizalmas barátai körében volt, szeretett az est végén rágyújtani valami nótára. Magyar nótákat is gyönyörűen dalolt. Tehetséges amatőr képzőművész is volt, grafikái közül kettő egyik rokonánál, Eröd Iván zeneszerzőnél őrződik.

Ney Dávidról hosszú művészpályája alatt számtalan anekdota került forgalomba, ezek közül való az alábbi is, amely a Pesti Naplóban jelent meg:

Munkájában a kötelességtudása legendás volt. Bár ő volt az Operaház akkori férfitagjai közül a legnépszerűbb, nem ismerte a szeszélyesség fogalmát. Próbáról, előadásról soha nem késett el, és a legfárasztóbb feladatokat is örömmel, jó kedvvel végezte. Amikor már elismert művész volt, akkor is szívesen vállalt el apró, jelentéktelen szerepeket is. Kezdetektől készséggel állította művészetét a jótékonyság szolgálatába. Alig van Budapestnek olyan közhasznú intézménye, melynek létesüléséhez a hangjával hozzá ne járult volna.

A győri helyi lapokban „városunk fia”-ként emlegetett Ney nem feledkezett el fiatalkorának színhelyeiről, Győrbe, Veszprémbe is rendszeresen visszatért hangversenyt adni. Az egyik ilyen vendégszereplésének eseményeiről emlékezett meg a Győri Hírlap 1889. szeptember 1-jén (részlet):

1892. május 17-én (kedden) este 8 órakor a Lloyd nagytermében különleges zenei rendezvényre került sor, melyről több cikkben is tájékoztatott a Győri Közlöny. Az esten Ney Dáviddal együtt Strümpfler Ignác, az operaház hegedűművésze is fellépett. A hangverseny legkiemelkedőbb részének ezúttal is Ney Dávid énekét tartották. Fokozott érdeklődéssel várták a második énekszámot, amelyet Angyal Armand (1853-1931) győri zeneszerző és rendőrfőkapitány írt Heine Vihar című költeményére, magát a művet Ney Dávidnak ajánlva. Mint a cikkíró megjegyezte, a darabot előadni igen nehéz, valóban „Ney hatalmas, tömör hangjához való, s ha valaki, úgy elsősorban Ney van hivatva az olyan nehéz feladat megoldására, minőt a Vihar énekrésze ad az énekesnek”. A művész előadását a közönség frenetikus tapsviharral jutalmazta. Részlet a Győri Közlöny 1892. május 22-én megjelent cikkéből:

Ney több jótékony célú kezdeményezést támogatott városunkban, egyik ilyen volt, amikor 1889. augusztus 31-én a győri színházban hangversenyt rendezett, az estély bevételével a megyebeli (ezen belül a nagybaráti) tűzkárosultakat segítve. A rendezvényre már előre felkészítette a lakosokat a Győri Hírlap 1889. augusztus 25-én:

A győri kereskedelmi társaskör betegsegélyző-pénztára és könyvtára javára 1900. január 18-án a Vigadóban (a Lloyd épületében) tartott művészestélyen is részt vett, más alkalmakkor támogatta a népkönyvtárak javára létrehozott rendezvényt, a Győri Izraelita Nőegylet jótékony célú hangversenyét. A világhírű művész mindig hálásan emlékezett meg arról, hogy elsősorban zsidó kántoroknak köszönhette zenei iskolázottságát. A főünnepeken a pesti zsidó templomnak is szolgálatába állította művészetét, rázendítve a sirató-dalra: „Ha az Isten kedvesünket...”. A híres zsidó zsoltárt – „Kolnidre” – senki szebben nem énekelte.

Ami a szerepeinek belső megformálását, elért eredményeit illeti, ő maga úgy nyilatkozott, fiatalon sokat imádkozott és énekelt a templomban, utána sok szenvedést látott a königgrätzi csatában – e két élményből építkezik művészete.

Énekművészi pályafutásának harminc éves évfordulóját 1904-ben csöndben, szűk baráti körben ünnepelte. Egy év múlva, 1905. augusztus 31-én, 63 évesen elhunyt. Betegsége, majd halála hirtelen lefolyású volt. Az egykorú tudósítás szerint feleségével Reichennhallban, majd Ischlben nyaraltak, ahonnan hétfői napon tértek vissza. Szerdán ellátogatott az Operaházba. Miközben kedélyesen beszélgetett művésztársaival, hirtelen rosszul lett, és ájultan esett össze. Az opera orvosa, Irsai Artúr térítette magához, ezután saját lábán ment haza Andrássy út 43. szám alatti lakására. Délután ismét mellszúrásra panaszkodott. Orvosaitól injekciókat kapott, mire jobban lett, és nyugodtan aludta át az éjszakát. Másnap reggel hat óra után megitta a feketekávéját, s miután megjegyezte: „Ejnye, de jólesett!”, hátrahanyatlott, s pár pillanat múlva meghalt. Halálának oka a szív koszorú-ereinek elmeszesedése volt.

Ney Dávid holttestét pénteken (szeptember 1.) este hat órakor átszállították az Operaház előcsarnokába, ahol a zsidó rítus szerinti „talesz”-ben volt felravatalozva.

A tisztelőiből álló nagyközönség szombaton 11 órától 13 óráig tekinthette meg ravatalát. A temetésre másnap délelőtt 10 órakor került sor, ünnepélyes keretek között szállították a művészet csarnokából a budapesti Kozma utcai izraelita temetőbe, ahol az Operaház énekkara a zenekar kísérete mellett búcsúztatta.

Temetésén Máder Raoul (1856-1940) karmester, zeneszerző, Pásztor Árpád (1877-1940) író, újságíró, Beregi Oszkár (1876-1965) színész és Várady Sándor (1865-1913) operaénekes mondott búcsúbeszédet. Bálint Aladár (1881-1924), a Nyugat művészeti kritikusa a temetés napján átélteket évekkel később is felemlegette: „Megrázott, napokig éreztem súlyát annak a néhány percnek, mikor Ney Dávid ravatala mellett örvényes fortissimókban szakadtak ránk Siegfried gyászindulójának futamai...” (1910). „Ha nagy énekes, alakító művész távozik, elárvult szerepeiben továbbsodródik az életre keltő emlékezete. Marke király alakjából még ma sem hűlt ki teljesen boldogult Ney Dávid életlángja” – írta Bálint Aladár 1915-ben a Nyugatban.

Ney Dávid síremléke 1910-ben készült el, október 24-én leplezték le. Az emlékkövet Lechner Jenő (1878-1962) építész és Füredi Richárd (1873-1947) szobrász készítette.

Ney Dávid síremléke a Kozma utcai izraelita temetőben (2. parcella 2. sor 14. sír):

A kiváló énekes emlékét szülővárosában egy róla elnevezett utca őrzi, az 1961-től évente megrendezett Ney Dávid kórusverseny és egy emléktábla, melyet Várpalotán a Jó Szerencsét Művelődési Központ impozáns épületében helyeztek el.

A Magyar Állami Operaházban az első emeleten látható mellszobra hirdeti az intézményben betöltött kiemelkedő szerepét.

Az operaházi múzeum falán a híres operaénekesek között helyezkedik el nagyméretű portréja. A kimagasló művész emlékét az Opera-kávéházi törzsasztala felett plakettel örökítették meg tisztelői.

Ney Dávidot rokonságából mások is követték a zenei pályán: lánya, N. Hermin (1875-1945) operaénekesnő előbb külföldön szerepelt (Salzburg, Troppau, Drezda, Prága), 1901-től 1911-ig a budapesti Magyar Királyi Opera tagja volt, majd miután távozott, énekiskolát nyitott. Enrico Caruso (1873-1921) világhírű olasz tenor budapesti (egyetlen) 1907. október 2-diki fellépése alkalmával ő énekelte Aida címszerepét. Ney Dávid unokaöccse, N. Bernát (1863-1938) az Operaház népszerű comprimario-baritonja volt 1892-től 1925-ben történt nyugdíjazásáig. N. Dávid másik unokaöccsének, N. Jakabnak fia, ifj. N. Dávid (1905-1945) tenor 1929-től 1939-ig énekelt az Operaházban, 1945-ben zsidó származása miatt mártírhalált halt. N. Bernát fia, N. Tibor (1906-1981) hegedűművész a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekarának koncertmestere volt évtizedekig és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola (ma Egyetem) hegedű tanszakán tanított. N. Tibor fia, N. Gábor (1953-) zongoraművész kamarazene tanárként és zongorakísérőként dolgozott a Budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában, zongorakísérőként a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Tanárképző Szakán, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán (1978-2001), és a Bécsi Zenei Egyetemen (1991-2018). Lánya, N. Andrea (1980-) a budapesti Városminor Kamarakórus karnagya. N. Bernát unokái: Eröd Endre (1924-1945) csellista és Eröd Iván (1936-) zeneszerző, zongorista, aki 1956-ban elhagyta az országot, és azóta Ausztriában él. E. Iván gyermekei közül a zenei pályát választották: Adrian Eröd (1970-), aki a bécsi operaház bariton szólistája, Natalie Eröd (1974-) énektanár, Leonard Eröd (1977-) fagottművész, a bécsi rádiózenekar szólistája, Raphael Eröd (1984-) egyetemi diplomás karmester, a bécsi „Theater an der Wien” munkatársa. Natalie Eröd lánya, Lea Dluhos (2004-) a bécsi operaház gyermekkórusának tagja.

Vargáné Blága Borbála

Felhasznált források:
77 ismeretlen dokumentum a régi Nemzeti Színházból – Bp.: Múzsák Közművelődési K., 1989. 226 p.
Csíky Iván: Zenei élet Várpalotán – Várpalota: Városi Tanács V. B., 1988. 42 p.
Magyar Színházművészeti Lexikon – Bp.: Akad. K., 1994. 882, [6] p.
Magyar Színművészeti Lexikon. Bp.: Országos Színészegyesület és Nyugdíjintézete, 1931.
Szász Károly: Várszínházi emlékek – Bp.: Lampel, 1921. 62 p.
Veszprém megyei életrajzi lexikon – Veszprém: Eötvös Károly Megyei Kvt., 2014. 1118 p.
Zsidó lexikon /szerk. Újvári Zoltán – Budapest: Pallas, 1929. [16], 1028 p.
Bálint Aladár: Goldmark ünneplése In: Nyugat 3. évf. (1910. jún. 1.) 11. sz.
Bálint Aladár: Bihar Sándor In: Nyugat 8. évf. (1915. szept. 16.) 18. sz.
Dr. Kovács Pál Megyei Könyvtár és Közösségi tér helyismereti időszaki kiadványai
Ney Dávid In: Tolnai Világlapja 5. évf. 3. sz. (1905.09.10.), p. 1431-1432, 1434.
Ney Dávid halála. 1842-1905. In: Pesti Naplo 56. évf. 241. sz. (1905.09.01.), 10-11. p.
A Kozma utcai temető I.: caruso.blog.hu
A Kozma utcai temető II.: caruso.blog.hu
Berecz Endre: centropa.org
Erkel-retró I.: operavilag.net
Tombolt a magyar közönség: Különös dolog derült ki a világsztárról: valasz.hu

Ney Gábor zongoraművész és Eröd Iván zeneszerző adatközlők.

Az arcképet a Darabanth Aukciósház gyűjteményéből bocsátották rendelkezésünkre. Az operaházi mellszobor, valamint a várpalotai emléktábla képe a Köztérkép gyűjteményéből származik, mindkét képet a szerzői jogtulajdonos engedélyével adjuk közre. A síremlék képe a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.

A Várostörténeti puzzle sorozatának korábbi cikkei:
- 1. rész: A Radó-szigeti Kioszk
- 2. rész: A győri repülőtér
- 3. rész: A Wolf Gyula-féle könyvkereskedés a győri Széchenyi téren
- 4. rész: Régi győri farsangi bálok
- 5. rész: Makrisz Agamemnon: Vízicsikó
- 6. rész: A Dunakapu tér
- 7. rész: Az Apolló mozi
- 8. rész: A Győri Gyufagyár
- 9. rész: Egy kiszolgált katonaszobor: a vashonvéd
- 10. rész: A Hungária kávéház tulajdonosa, a népdalgyűjtő Limbeck Ferenc - Limbay Elemér
- 11. rész: Az Auer Kávéház
- 12. rész: Volt egy mozi...: A győri Elite Mozi (1922-1953)
- 13. rész: A Győri Lemezárugyár – A fémjátékok egykori fellegvára
- 14. rész: A „nagy ház”, avagy a győri Lloyd-palota (I. rész)
- 15. rész: Adalékok a győri Lloyd történetéhez (II. rész)
- 16. rész: Régi győri mesterség: a burcsellás
- 17. rész: Egy győri polihisztor tűzoltóparancsnok: Erdély Ernő (1881-1944) – I. rész
- 18. rész: Egy győri polihisztor tűzoltóparancsnok: Erdély Ernő (1881-1944) – II. rész
- 19. rész: Egy győri polihisztor tűzoltóparancsnok: Erdély Ernő (1881-1944) – III. rész
- 20. rész: A Stádel Gépgyár – Győr első gépgyára
- 21. rész: A Kisalföldi Gépgyár
- 22. rész: A győri Tungsram Gépgyár
- 23. rész: A győri szecessziós Kisfaludy kávéház története
- 24. rész: A Zeiss Optikai Gyár a győri Dunakapu téren
- 25. rész: Élet az egykori újvárosi Nádor szállóban
- 26. rész: Postapaloták Győrött
- 27. rész: A Spartacus csónakház – Győr első csónakháza
- 28. rész: A győri strand- és termálfürdő múltjáról
- 29. rész: A nádorvárosi Back-malom – a Győri Hengermalom
- 30. rész: A 700 éves Győr (1271-1971) emlékmű története
- 31. rész: A régi győri gőz- és kádfürdők
- 32. rész: Mayr Gyula, győri órásmester, aki világhírű órát készített
- 33. rész: Szabó Samu lakatosmester tűzhelygyára
- 34. rész: A régi gőz-, kádfürdő és a fedett uszoda épületének története
- 35. rész: Nagy Mihály tésztagyáros, a szultáni és a császári udvar szállítója
- 36. rész: Szemelvények Kiskút történetéből
- 37. rész: Séta Kiskúton
- 38. rész: A Cziráky-emlékmű – A 102 éve felavatott obeliszk története
- 39. rész: Hello tourist – Hotel Tourist!
- 40. rész: A „hit és haza” emlékműve: a győri Mária-oszlop
- 41. rész: Advent és karácsonyvárás Győrben az „5-ös” években
- 42. rész: Advent és karácsonyvárás Győrben az „5-ös” években II.
- 43. rész: Négy évtized négy győri szilvesztere: 1955, 1965, 1975, 1985
- 44. rész: Párduc a szigeten – Hősi Emlékmű a „Győri Margitszigeten”
- 45. rész: Egy méltatlanul elfeledett győri festőművész, Pandur József
- 46. rész: Bolgárkertészek Győrben
- 47. rész: Az egykori Rákócziánum, a későbbi „konzi” épülete
- 48. rész: Farkas Miska, a győri „hegedűkirály” – Újvárostól a világhírig
- 49. rész: A győr-nádorvárosi Erzsébet liget és sporttelep kialakítása és fénykora
- 50. rész: Az Erzsébet liget története 1945-től napjainkig
- 51. rész: Ferenc Ferdinánd és Győr
- 52. rész: Káptalani zenészek háza
- 53. rész: A győri selyemfonoda és a fonodai munkásnőszállás
- 54. rész: A belvárosi-gyárvárosi Meller-féle olajgyár
- 55. rész: Blaha Lujza és Győr
- 56. rész: A győr-nádorvárosi kamillus templom
- 57. rész: A Győri Korcsolyázó Egyesület első negyedszázada
- 58. rész: A győri tejfölös kofa szobra
- 59. rész: Skopáll József győri fotográfus
- 60. rész: A győri Tanítók Háza
- 61. rész: A győri idegenforgalmi pavilon története: 1938-1975
- 62. rész: A győri Petőfi-szobor az Eötvös parkban
- 63. rész: A vagongyár bölcsődéje
- 64. rész: A Magyar Ispita
- 65. rész: A győri tűztorony
- 66. rész: A könyv ünnepe – A győri Ünnepi Könyvhetek történetéből
- 67. rész: Kelemen Márton, az elfeledett fa- és kőszobrász, az oltárépítő és építőmester
- 68. rész: Az Erzsébet téri „Nagy” Pannonia Nyomda
- 69. rész: A Tulipános iskola
- 70. rész: Párizs Győrben – Balog Lajos Barros úti divatáruháza
- 71. rész: A győr-nádorvárosi, 87 éves Kölcsey Ferenc Általános Iskola története
- 72. rész: A kereskedelmi és iparkamara székháza
- 73. rész: Az I. számú Polgári Fiúiskola építésének története
- 74. rész: A győri szabadstrandi fürdőzés múltjából
- 75. rész: Gyógyszertár az Angyalhoz: A Mányoki-ház története
- 76. rész: Az I. számú Polgári Fiúiskola építésének története – II. rész
- 77. rész: Arany Sas és Aranysas – két győri patika története I. rész
- 78. rész: Arany Sas és Aranysas – két győri patika története II. rész
- 79. rész: Dunafürdő, a régi győri Tóth-féle uszoda
- 80. rész: A Rábaszabályozó Társulat székházának építése
- 81. rész: A Győri Sakk-kör első évtizedei (1902-1924)
- 82. rész: A győri Országzászló emlékmű
- 83. rész: Elevátor a Mosoni-Duna partján
- 84. rész: A győri királyi ítélőtábla épületének története a győri sajtó alapján
- 85. rész: A győri Pénzügyi Palota története 1945-ig
- 86. rész: A győri pénzügyi palota épületének története 1945 után
- 87. rész: A Győri Nemzeti Rajziskolától a Győri Magyar Királyi Állami Főreáliskoláig
- 88. rész: Az orsolyiták győri temploma