635

Ami a gonosz Krisztyán Tódor végzetét okozta


Hát, e miatt a fránya felmelegedés miatt lassacskán az elsüllyedt világok kategóriájába tartozik már a rianás is. Amiről, mint oly sok magyar ember, én is először Jókaitól hallottam. Hogy a nagy mesélő nem teljesen helytálló leírását adta e természeti jelenségnek, azzal nincs semmi baj. Írói szabadság, ugye. Mi viszont nézzünk meg akkor már egy igazi rianást, természetesen a Balaton Múzeum fotójának a segítségével.

Igen, egy letűnt korban a magyar emberek többsége ismerte Jókai regényét, Az arany embert. A romantikus történet gonoszának, Krisztyán Tódornak pecsételi meg nyomorult sorsát az író fantáziája szerint egy ilyen természeti jelenség. Amikor a főhős Balaton partján lévő nyaralójából a zsarolási kísérlet után egy fegyvercsővel szembenézve elmenekül. Jókai így képzeli el a sorsot beteljesítő árkot: „Mikor a beállott Balaton jegére legelőször rásüt a Nap, először valami csodálatos zengés támad a jégen: mintha ezer meg ezernyi érchúrok pattognának le egy tündéri hárfáról; emlékeztet a Memnon-szobrok zengő sziklájára, csakhogy ez nem hagyja abba. A titkos ing-zöngés egyre hangosabb lesz, a tündérek ott a víz alatt már tele marokkal ragadnak hárfáik húrjaiba, éles pattanások kezdenek hangzani, mik folyvást emelkedő erővel a lövések hangjáig fokozódnak és minden pattanásnál, minden durranásnál egy-egy csillámló repedés támad az eddig üvegmódra átlátszó jég tömegében; minden irányban össze-vissza pattog az egész óriási jégtábla, míg utóbb olyanná válik, mintha apró kockák, ötszögek s minden alakú prizmák milliárdjaiból volna egy óriási mozaikká összetömörítve, melynek felszíne tükör. Most egyszerre olyan rettentő dördülés hangzik, mintha száz ágyút sütöttek volna el egyszerre, vagy mintha földalatti tűzaknát vetettek volna föl. Az egész jégtábla megrendül és összerázkódik. S a dördülés munkája iszonyú; a füredi parttól rézsút Tihanyig, háromezer lépésnyi hosszúságban végigreped a jégtábla s a kétfelé nyílt tömeg között egy ölnyi széles tátongó nyílás maradt.”

Valóságos költészet, prózavers ez, csak kevés benne az igazságtartalom. Az első mondat mindenképp használható, mert a napsütés valóban nagy változásokat tud előidézni a befagyott tavon. Ugyanígy fontos szerepe van egy lehűlésnek is, egyszerűbben fogalmazva akkor a hőmérséklet ingadozásának van itt is szerepe, a dilatáció nevű jelenségnek. Kezdjük az elején: a befagyott tavon a jég alatt mondjuk nulla fokos víz van, a külső hőmérséklet pedig legyen mínusz 10 fok. Ilyenkor ropog, „durrog”, azaz hízik a jég, a hang az összehúzódás okozta hajszálvékony repedések miatt keletkezik. Ha pedig jön egy hírtelen felmelegedés, akkor azonnal megnő a jég térfogata is, ezek mellet a repedések mellett eltörik, sőt, egymásra torlódhatnak a táblák. Ezt a jelenséget arrafelé „turolásnak” is hívták, a jégtáblák egymástól való eltávolodásával kialakuló csatornák pedig a rianások. Amik rosszabb esetben olyan szélesek, hogy lovastul képesek elnyelni egy szekeret. Mert azt is kell tudni, hogy hajdanában nem csak korcsolyázásra használták a befagyott Balatont, hanem telente fuvarosok, kereskedők és utazók járták a tavat. Terményt szállítottak, vagy az atyafiságot látogatták meg a somogyiak úgy, hogy megcélozták Fonyódnál a badacsonyi hegyet, oszt a jó kis badacsonyi borocskára is gondolva odacsaptak a lovaknak.

Pálffy Lajos
Forrás: mandarchiv.hu

2017.02.07
11