Fehér mitológia – avagy bácsik egy másik világból

Fábián László: Bácsik – könyvkritika

Fábián László realista stílusgyakorlatai egészen elképesztő nyelvi játékossággal és gazdagsággal, finoman rejtőzködő, fanyar humorral hihetetlen szellemidézést hajtanak végre. Feltámasztják a magyar vidék történelmét a „bácsik” karakterén, személyes históriáján, vagy annak egynémely vonulatán keresztül.

A „bácsik” a falu öregjei, akiket a narrátor szerepében (néha abból közvetlen szereplővé is előrelépve) a szerző is ismer, vagy a falu emlékezetéből valósággá idéz, a huszadik század elejétől a két világháborún keresztül, a téeszcsés totális kifosztáson át az új termelőszövetkezetekig, majd a paraszti magántulajdon megjelenésekor az új lehetőségeket illetően már-már (ám a valóságban is) fogukat vesztett, fonott székbe roskadt öregkorukig.

Gyönyörűségesen zamatos stílusban ábrázolja a falu meghatározó egyéniségeit, a gyalulatlan deszka egyszerűségével működő kondástól a gondos nagygazdáig, akinek idősödő elméje már kizárja magából „kulákságának” következményeit, javai elpocsékolását, a vidék szétzüllesztését. Ott van a fullánkos nyelvű, pénzszóró italos ember, aki másét szeretné szeretni, de a szemfülesebb hamarabb csap le a lehetőségre. Ott van a málenkíj robotból hazatért kovácsinas, aki tekintélyt és módot szerez még az átkosban is, és minden szép lenne, ha nem kellett volna öregségére a fiát temetni. És ott van a szerelmetes természetű mókamester, aki végül egy gyüttment fehérnépben találná meg a számára teremtett nőt, és ezután két családról gondoskodik, ivós-vehemens párjáért még annak késeléses ügye után is kiállva, csak amikor a nő visszaköltözik a városba, akkor magyarázza így a távozást: céda lett. Ő pedig magányos.

És ott vannak a többiek, egyenként is élvezhető sztorik, pengeéles karakterek, ízes-vaskos paraszti beszólásaikkal. Valójában ennyi is elég lenne ahhoz, hogy a 2016-os hazai könyvtermés egyik legjobbjának tekintsem, azonban a parasztság fehér mitológiája valahol mágia, egybesűríti a vidék utolsó száz esztendejét, megidézve egy létező, hús-vér valódi világot, olyant, amiről az urbánus még csak álmodni se mert. Meseszerű, realista, némileg naturalista, ha ista-pistázáshoz van kedvünk, azonban nem jellemezhető jobban, ahogyan maga a szerző keretbe teszi: „világ a világban” ... „világ a másvilágban...”

Ez a szinte misztikus nyelvi zsenialitással megkomponált kortárs prózai mű aligha lesz a szappanoperák rajongóinak kedvenc olvasmánya, viszont a szerencsejátékok kedvelői megnyugodhatnak: a kiadást támogató Nemzeti Kulturális Alap jobb helyre aligha tehette volna a pénzüket. (Fábián László: Bácsik avagy: ez meg az én falum : Realista stílusgyakorlatok – fontolva haladóknak. Bp. Kortárs Kiadó, 2016. 162 p.)

Győry Domonkos

Az írás a Könyvtárosbácsi blogjáról származik.

2017.02.01