848

A zenei világ első szupersztárja


Nézzünk egy különös jelenséget: fiatal nők sikoltoznak, zokognak és önkívületi állapotba kerülnek egy sztár láttán. Nagy valószínűséggel most mindannyian a Beatles egy-egy koncertjére gondolunk, ám a zenei világ első szupersztárja messze nem John Lennon vagy Elvis Presley volt, hanem egy magyar híresség, Liszt Ferenc.

Ahogy a bbc.com Forget the Beatles – Liszt was music’s first ’superstar’ című cikkében is olvashatjuk, azt hihetnénk, hogy az imént lefestett kép az 1950-es és 60-as években, Elvis Presley és a Beatles idejében jelent meg, amikor is egy-egy fellépésen valóságos harc tört ki a bolygó legelszántabb rajongói között. Ám ez a jelenség akkor már nem számított újnak. És meglepő módon, alapjai nem a háború utáni népszerű zenei fellépésekben, hanem a klasszikus koncerttermekben, a 19. századi Európában gyökereznek, ahol egy felháborítóan tehetséges fiatal magyar zenész és zeneszerző, Liszt Ferenc uralta a közönséget. Pontosan úgy, ahogy később a Beatles. A klasszikus szupersztár, a legendás zeneszerző, zongoraművész és pedagógus életrajzírója, Dr. Oliver Hilmes úgy írja le ezt a jelenséget, mint „egy fertőző vírust, melyet Lisztmániának nevezhetünk és amely Liszt koncertjeinek köszönhetően terjedt el Európában”.

Liszt Ferenc csodagyerek volt, aki már fiatalkorában elvarázsolta nemcsak a hazai, hanem a bécsi, a párizsi és a londoni közönséget is. Sikeréhez pedig természetfeletti tehetsége, technikai tudása, virtuozitása és finom zenei fantáziái mellett a megjelenése, színpadi jelenléte is hozzájárult. Könnyű felidézni a képet, ahogy hipnotikusan hajladozik a zongora felett – hangsúlyozza Hilmes, majd hozzáteszi: nyolc év alatt mintegy ezer fellépése volt, ami hihetetlen. „Liszt gyakorlatilag feltalált egy új szakmát, a nemzetközi zongoraművészt. Roppant sikeres volt, a nők pedig mindenütt a lába előtt hevertek.” A korabeli sajtó rengeteg cikket jelentetett meg a Liszt-koncertekről, ugyanakkor számos kalandjáról is, amely csak még inkább táplálta az iránta való érdeklődést – jegyzi meg Hilmes.

„Bárónők és grófnék tépték egymás haját, hogy megszerezzenek egy üveget vagy zsebkendőt, melyet Liszt használt.”

A komolyzene közönsége az illedelmességről és a pedantériáról híres, ám voltak idők, amikor ezt nem lehetett ilyen biztosan kijelenteni. „Liszt koncertjeit őrületes lelkesedés övezte, amihez tehetsége mellett hozzájárult az is, hogy a rajongók erotikus fantáziáinak és titkos vágyainak fő alanya volt. Voltak nők, akik egy pillanat alatt elfeledkeztek családjuk jó híréről és kifinomult neveltetésükről, csak hogy közel kerülhessenek az „Istenhez”.” Az egyik szemtanú emlékeztetett arra, hogy „egy alkalommal egy nő felkapott egy félig elszívott szivart, amelyet Liszt dobott félre, és annak ellenére, hogy rosszul volt tőle, mégis színlelt örömmel szívta a füstjét”.

A „Lisztmánia” kifejezést a 19. században alkotta meg egy német költő, Liszt kortársa, Heinrich Heine.

Az a fajta viselkedés, melyet e kifejezés jelöl, nem kirívó a 21. században. Dr. Ruth Deller, a Sheffield Hallam University oktatója rámutat arra, hogy „számos olyan tevékenységet, mely ma a rajongók viselkedését jellemzi, beazonosíthatunk mindazzal, amit Liszt imádói műveltek. Liszt rajongóinak érzelmi és fizikai reakciói – kiabálás, éljenzés, önkívület – régóta, és mind a mai napig jellemzik a rajongókat.” Deller azt sugallja, hogy a „sikoltozó, zokogó női rajongó” sztereotípiája csak egy plusz indok volt a korabeli sajtó számára ahhoz, hogy Liszt koncertjeiről hírt adjon.

Van azonban egy kritikus különbség Liszt ideje, vagyis a „Lisztmánia” és a Beatles-korszak között, mely nem más, mint az egyre kifinomultabb PR-gépezet, mely a zenészek mögött áll. Deller rámutat arra, hogy manapság, amikor szupersztár születik, a tehetség csak kis része a siker egyenletének, hiszen rengeteg szempont játszik szerepet abban, hogy valaki sztár lesz-e vagy sem. A tehetség is fontos – jegyzi meg Deller –, de a megjelenés, a személyes brand kiépítése és jelenléte, a fülbemászó dallamok és a marketing mind-mind szerepet játszanak. És nem is feltétlenül kiszámítható az egyenlet: pénzt és nyilvánosságot lehet adni egy művésznek, de attól még nem biztos, hogy megtérül a befektetés. Hiszen ahhoz kell valami plusz, ami felkelti a nyilvánosság érdeklődését. Hívhatjuk ezt karizmának vagy színpadi jelenlétnek, de kicsit cinikusan azt is mondhatjuk, hogy ez a plusz manapság egy jól kialakított kép, melyet a PR és a marketing hoz létre – állapítja meg Deller.

De Liszt, aki a tömegkommunikáció évszázada előtt élt és alkotott, kétségtelenül igazi volt.

„Ő volt az első, akinek repertoárja Bach szerzeményeitől egészen a Chopin-művekig terjedt, ráadásul fejből játszott mindent” – magyarázza Hilmes. „Zeneszerzőként és zenészként is fantasztikus volt, úttörő, újító munkái pedig egészen új kifejezésvilágot teremtettek.”

„Meglehet, ő volt a valaha élt legnagyobb zongorista.” E kijelentéssel egy kiemelkedő kortárs zongoraművész, Kirill Gerstein is egyetért, és a következőképpen fogalmaz: „Liszt forradalmi művei döntő befolyást gyakoroltak a későbbi zenei művekre és zenei világra”. És hogy milyen érzés Liszt szerzeményeit játszani? „Kicsit olyan, mint megtekinteni az Everest csúcsát. Elérhetetlennek tűnik, mégis inspiráló” – mondja Gerstein, aki úgy véli: „amikor valaki Liszt-művet játszik, a kezei úgy mozognak, ahogy az övé mozgott, és nincs ez másként a zenével sem, hiszen Liszt nagysága és szelleme áthatja a kompozíciót”.

Tóth Eszter
Fotók: bbc.com
Forrás: kultura.hu

2017.02.01