593

Fakanál vagy penna?


Még Petőfi Sándor is úgy gondolta, a nő csak bepiszkítja a kezét, ha a konyhai és kerti munka helyett regényírásba fog. Pedig az ő korában már felbukkantak az első költőnők és írónők, akik fakanál helyett pennát ragadtak a kezükbe, és helyet követeltek maguknak a magyar irodalomban. Miről írhattak ők? Hogyan fogadta művészetüket a kritika? Ebbe adunk bepillantást cikkünkben.

Bár már a 18. század második felében megjelentek tollat forgató nők – köztük Molnár Borbála, Újfalvy Krisztina, Dukai Takách Judit – valójában még a 19. század közepén is csak nehezen tűrték, ha egy nő a háztartás és anyai szerepek mellett írásra adta a fejét. Sokan nem is sejtik, hogy a témában Petőfi Sándor is a női írók ellen foglalt véleményt, holott felesége, Szendrey Júlia is gyakran ragadott tollat. Petőfi Sándor Kerényi Frigyeshez címzett útilevelében Georges Sand regényeiről beszél, aki egy férfi álruhás írónő volt:

„G. Sand az új világ csodája, és én bámulom, talán imádom is, de nem szeretem. Ő, mint a mészáros a marha böndőjét fölhasítja a társadalmat, hogy megmutassa belsejének egész rondaságát, és azt kiáltja: így nem maradhat! (…) Oh, ez merész, dicső nagy munka, de férfinek való, nem asszonynak. Regényeinek olvasásakor mindig megzavar a gondolat, ha eszembe jut, hogy ezeket asszony írta, s szinte kedvetlenül teszem le. Ha már munkás az asszony, jó, hadd főzzön a konyhában, hadd gyomláljon a kertben, itt szép, ha bepiszkolja is a kezét; de az istállót bízza a férfiakra.”

A kritikus férfiak meglehetősen szűk keretet szabtak a nőknek. Petőfi Sándor, Jókai Mór és a kor nővitáiban leggyakrabban véleményt nyilvánító Gyulai Pál kritikus is úgy gondolta, az irodalomban is külön kell választani a női és férfi szerepeket, mivel az alkotás szempontjából is vannak olyan szerepek, melyek a nőknek illenek, és olyanok, melyek csak a férfiak tollához valók. Jókai Mór az Életképek szerkesztése alatt Hölgyszalon címmel indított rovatot, melyben a női költészet is helyet kapott, valamint a szerkesztő ezzel kapcsolatos gondolatait is itt jelentette meg. A szerepek szétválasztásáról ő is így írt:

„Nagysádtok előtt nyitva áll a boldogság és érzelmek országa, ne panaszolják fel nekünk, hogy előttünk meg a küzdelmek és szenvedélyek sivataga van nyitva. Nagysádtok innét, mi onnét vagyunk kizárva; ha cserélnünk kellene, nem mi veszítenénk. De ez nem történhetik meg; minden virágnak megvan a maga földe, minden szívnek saját világa, melyben élnie kell. Madáré a lég, virágé a föld, nőkebelé az érzelem hatalma, férfiaké a tett. A természetben semmi sem tagadhatja meg hivatását.”

Jókai Mór úgy gondolta, a nőknek a női lélek gyengébb húrjairól, azaz szerelemről, családi témákról, gyermeknevelésről lehetne írniuk: „(…) tenger a női lélek: mindenki beszél róla, mindenki hiszi, hogy van, de rejtett birodalma fölött mély hullámegyetem fekszik, mely átlátszó, és mégis átláthatatlan. (…) ez új világot várjuk irodalmunkban hazánk hölgyeitől.”

Gyulai Pál kritikáiban szintén óva intette az írónőket a nagy múltú és hagyományú műfajoktól. A lírához, de még a novellához és regényhez is csak korlátozva engedte őket. Véleménye szerint a kevésbé kanonizált műfajok nyílnak meg számukra, így írhatnak útirajzokat, tárcákat. Legsajátabb területüknek pedig a gyerekekhez és fiatal lányokhoz szóló irodalmat tekintette, mint a meséket.

Bár a korlátozások ma jogtalannak és felháborítónak látszanak, azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a női irodalomnak még nem volt hagyománya, így az akkori női szerzőknek különösen nehéz feladatuk volt. Sokan a férfiakat, Petőfi Sándor és Arany János munkáit próbálták utánozni, ám a férfias érzelmek és problémák megjelenítése sokszor komikus, visszatetsző volt nő tollából. A kritikusok némelyike, köztük Jókai Mór segíteni szeretett volna a női művészeknek, amikor megfogalmazta, hogy alkotásaik sikeréhez fontos, hogy a női érzéseket, témákat, nézőpontot is megjelenítsék, amely addig hiányzott az irodalomból.

A nőírók helyzetét az is nehezítette, hogy a 19. század közepén még meglehetősen kevés volt az a színtér, ahol a nők szerepeket vállalhattak. A politikából, a közszereplés nagy részéből ki voltak zárva, hétköznapjaik nagy részét a családi körökön belül élték le. Bár a kritikák egy része talán arra törekedett, hogy ez így is maradjon, és az irodalmon kívül máshol se akarjanak új szerepeket maguknak a nők; abban mégis igazuk volt, hogy csak arról írhattak, amit jól ismertek és megéltek, hiszen hitelét és súlyát vesztette volna az a mű, amelynek szerzője sosem tapasztalta és alig ismerte mindazt, amiről ír.

Nem állítható azonban, hogy a szerepek különválasztását minden költőnő figyelembe vette. Sokan voltak, akik nem is kívánták ezekre a körökre korlátozni művészetüket. Tarnóczy Malvina költeményei között például több politikai vers is szerepel, és még bordalt is írt. Arany János tanítói bírálatában utal is ezekre, megfogalmazva, hogy jobb, ha a költőnő elfogadja valós helyzetét, mintha férfi szerepekben mutatkozik, mert így ízléstelenségbe téved.

De mit tehettek akkor az írónők? Az irodalomban helyet szerettek volna maguknak, de az irodalom nagy része addig olyannyira a férfiaké volt, hogy benne főleg csak férfiszerepek, férfinézőpontok jelentek meg. Így teljesen új, addig az irodalomban még alig létező szerepekhez kellett alapokat lerakniuk. Elkezdtek írni a gyerekeknek, megjelent verseikben az anyaszerep, feleségszerep. Sokan kifejezetten hasznos célból alkottal: például az ifjú lányok erkölcsi neveléséhez írtak regényeket, míg Karacs Teréz – saját bevallása szerint – húsz éven át azért írt beszélyeket, mert így tudott hatásosan fellépni a számára oly fontos ügy: a magyar nőnevelés mellett.

A nőnevelés ugyanis, bár kezdetben férfikézben volt, lassan átvándorolt a nőkhöz. Ők vették magukhoz a családi életre való felkészítés ügyét, valamint a gyermek és ifjúsági (lányka) irodalom nagy részét. Mire a 19. század a végéhez közeledett, már olyan női szerzőket vonultatott fel, mint Bezerédj Amália, akinek gyermekkönyvét 100 éven át olvasták az iskolás tanulók, vagy Beniczkyné Bajza Lenke, aki népszerű és keresett írónő lett, vagy épp a századvégi Czóbel Minka és Erdős Renée, akinek művei máig kaphatóak a könyvesboltokban.

Wéber Anikó
Forrás: kultura.hu

2017.01.25