506

Egy kalandos életű tollforgató a XVIII. századból

285 éve született Beaumarchais

285 éve 1732. január 24-én született Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais, a kalandos életű francia író. Polihisztornak is nevezik, mert élete során volt órás, feltaláló, pénzember, diplomata, kém, kiadó, zenész, drámaíró, fegyverkereskedő és forradalmár. Különleges nevét, ami francia nyelven „jó üzlet”-et jelent, a tréfás kedvű XV. Lajos király adta nemesi névként Pierre Augustin Caronnak, amikor sikeres üzletemberként lovagi rangra emelte. Akkoriban a monsieur Beaumarchais-vá nemesedett Caron mester sok mindenről volt nevezetes, de arra senki sem gondolt, hogy éppen színjátékaival válik halhatatlanná.

Egy jó nevű órásmester fia volt, és már igen korán kitűnt tehetségével és leleményességével. Zenélő óráit drága pénzért vásárolták. Ifjúkorára nagy zenei műveltségre tett szert, és hárfa- valamint lantművészként is elismerték. Az ambiciózus fiatalember szeretett volna királyi udvari muzsikussá válni. Végül egy érdekházasság révén be is jutott az udvarba, és XV. Lajos gyermekeinek a zenetanára lett.
A kellemes modorú, okos és szellemes Pierre-Augustin Caron egyre nagyobb befolyásra tett szert. Hasznos információiért cserébe egy bankár bevezette az üzleti életbe, amihez remek érzéke volt. Hamarosan már XV. Lajost mulattatta ügyes fogásairól mesélve. Gyakran mondogatta, hogy ez „jó üzlet”, azaz „beaumarchais”. Hogy előnyösebb helyzetet szerezzen az üzletfelek között, arra kérte őfelségét, hogy emelje lovagi rangra. Lajos szívesen tett eleget kedvenc udvaronca kérésének. Stílszerűen a „Beaumarchais”-t adta nemesi díszítő névnek, ami tetszett a jutalmazottnak is. Ettől kezdve így nevezte és neveztette magát, később pedig e néven írta alá irodalmi műveit is.
Írásait gyakran saját életének eseményei ihlették. Történt egyszer, hogy Beaumarchais húga, aki bátyjával együtt nemesi rangra emeltetett, egy előkelő társaságban megismerkedett a spanyol király követével, Clavijo gróffal. Az ismeretség szerelemmé mélyült, és a francia kisasszony a spanyol nagyúr szeretője lett abban a biztos tudatban, hogy a gróf feleségül veszi. Ennek az előkelő rokonságnak az egész család örült volna. A követ úr azonban, mielőtt hazautazott, elmagyarázta Beaumarchais kisasszonynak, hogy a spanyol arisztokrácia törvényei szerint nem házasodhat náluk kevésbé előkelő családba.
A most már lovagi rangú fivér egész családját sértve érezte. Elégtételt akart venni. Elutazott hát Spanyolországba, meg is találta Clavijo grófot, és kihívta párbajra. Ám a válasz, amit kapott úgy meghökkentette, hogy még politikai szemléletét is megváltoztatta. Clavijo elmagyarázta neki, hogy ő egyetért a sértettekkel, de egy olyan arisztokrata, aki 32 nemesi őst tud igazolni visszamenőleg, nemcsak a húgát nem veheti feleségül, de vele sem állhat ki párbajozni, mert nála alacsonyabb rendű ember. Hisz Beaumarchais-ék még csak „tegnap” kapták a nemességet. Viszont belátja, hogy a sértett fivérnek igaza van. Gyötri is a lelkiismeretfurdalás, mert nem vette feleségül azt a lányt, akibe komolyan szerelmes. Ezzel átnyújtotta a kardját, és felszólította Beaumarchais-t, hogy szúrja le őt. Még írásban is hajlandó igazolni, hogy joga van megölni húga csábítóját.
Beaumarchais szédülve hagyta el a Clavijo-palotát, sietett haza Párizsba. Egy vallomásban megírta sérelmüket, a párbajra hívást, az elképesztő választ, nevükön nevezve mindazokat, akiknek bármi közük volt a történethez. Ez a vallomás Utazás Spanyolországba címmel jelent meg, és könyvsiker lett. A szerző azonban nem elégedett meg ennyivel. Családi történetüket drámai formában is megírta. Itt nem saját nevükön nevezte a szereplőket, húgának az Eugenie nevet adta. A színmű olyan sikeres volt, hogy elkerült Németországba, s Goethének úgy megtetszett a történet, hogy ő maga is feldolgozta. A hiteles neveket megtartotta, csak a németül nehezen kimondható Clavijo nevet módosította Clavigora. Máig is ezen a címen adják a kitűnő színjátékot. Bemutatójakor Beaumarchais éppen Németországban járt, és elment az előadásra. Meglepve vehette tudomásul, hogy a színpadon ő maga is megjelenik. A spanyol nagyúr pedig szóról szóra azt mondja, amit vallomásában megírt. Az előadás után felment a színpadra, és a kulisszák mögött bemutatkozott Goethének. Többet ugyan nem találkoztak, de kölcsönösen elragadtatva beszéltek egymásról. A következő években Beaumarchais népszerűsítette Goethét Franciaországban, Goethe pedig népszerűsítette Beaumarchais színjátékait Németországban.

Az Eugenie sikere után a szerző már tervezte a következő darabját, a Spanyolországban, urak és szolgák körében játszódó A sevillai borbélyt, de ennek megírására sokáig kellett várnia. Az történt ugyanis, hogy bankártársa, aki annak idején bevezette az üzleti életbe, meghalt. A rengeteg pénz, amit Beaumarchais-nak adott, könyvelésében mint kölcsön szerepelt. Az örökösök ennek alapján a vagyont visszakövetelték. A pereskedés folyamán sok merész üzleti manőver lelepleződött, végül Beaumarchais-t börtönbe zárták hivatalnokok megvesztegetésének vádjával.
Ő azonban a rács mögött sem vesztette el aktivitását, írt egy mulatságos önéletrajzot, amelyben pontos névvel és címmel felsorolta azokat az állami tisztviselőket és főbírákat, akik elvárták tőle, hogy megvesztegesse őket. A „Beaumarchais úr emlékirata” eljutott egészen a királyig, és hatására kegyelmet kapott. A kíméletlen gúnnyal átitatott műnek botrányos sikere volt. Egy miniszter és néhány főbíró öngyilkos lett, nagyurak egész sora került börtönbe.
A bíróság pedig úgy ítélt, hogy az örökösöknek nincs joguk a pénzhez. Mindent vissza kellett adniuk Beaumarchais-nak. Tehát megint gazdag volt, és végre nekiláthatott a tervezett vígjátéknak. Megírhatta A sevillai borbélyt, melynek címszereplője az előítéleteket kijátszó, talpraesett borbély, Figaro, aki diadalra segíti Almaviva gróf és a szép polgárleány, Rozina szerelmét.
A színházak azonban nem akarták bemutatni a vígjátékot, mert megijedtek a szolga szabadszájúságától, urakat bíráló hangjától. Erre a szerző elment egyenest a királyhoz, XVI. Lajoshoz, hiszen addigra már XV. Lajos elhunyt, és unokája ült a trónon. Az ifjú uralkodó egykor Beaumarchais tanítványa volt, mindig szeretettel gondolt rá, és szívesen látta az udvarban. Elpanaszolta hát neki a sérelmét, és Lajos anélkül, hogy akárcsak beleolvasott volna, a kéziratra ezt írta: „előadandó”. Később az élesszemű Napóleon a Figarot „a már akcióban lévő forradalomnak” nevezte.

Miközben A sevillai borbély zajos sikert aratott, a szerző üzletelő szenvedélyének élt. Rájött, hogy a fegyverkereskedés az igazán jó üzlet. Amerikában pedig javában folyt a szabadságharc. Korlátlanul mennyiségű fegyverre volt szükség. De az angolok vesztegzár alatt tartották az amerikai partokat. Beaumarchais kitanulta a csempészés mesterfogásait, és hajórakományszámra szállította a fegyvereket és lőszereket Washington seregének. Azt híresztelték, hogy olykor kémkedett is, de egyértelműen az elnyomottak oldalán állt.
Mikor hazatért Párizsba, már nagyon feszült volt a helyzet. Megírta a Figaro házasságát, mely nyíltan arisztokrataellenes komédia, Figaro monológjai egyenesen lázítóak. A színházak ismét nem akarták bemutatni, a szerző pedig megint elment a királyhoz. Elpanaszolta, hogy itt a folytatása annak a vígjátéknak, amit maga Lajos engedélyezett. A könnyelmű uralkodó persze most sem olvasott bele, hanem csak ráírta a kéziratra, hogy előadható.
A rendőrség már a harmadik felvonásnál tudta, hogy ez a forradalom hangja, és az előadás végén már fegyveres őrség várta a szerzőt. Vitték is egyenesen a börtönbe. Onnét írt a királynak aki újra elnézte volt tanítójának a rakoncátlankodást. Azonnal kiengedték, ő pedig felismerve, hogy itt a veszedelem, hamar pénzzé tette egész vagyonát, és meg sem állt a német határig. Hamburgba érve tudta meg, hogy Párizsban kitört a forradalom.

Miközben Franciaországban a véres események zajlottak, melynek 1793-ban XVI. Lajos is áldozatul esett, ő világhíres író és nagy vagyonú üzletember lett. Csak akkor költözött haza, amikor már Napóleon állt a hadsereg és az állam élén. Otthon halt meg 1799-ben, 67 éves korában. Ekkor már nemzeti büszkeség és világirodalmi klasszikus volt. A Figaro házasságából Mozart készített halhatatlan operát, A sevillai borbély című vígjátékából pedig Rossini.

„Nagyúr az lehet, de nagy szellem soha! Legyen csak büszke a vagyonára, a rangjára, a kitüntetéseire, a hivatalára! De mondja, mit tett ön azért, hogy ilyen magasra jutott? Vette magának a fáradtságot, volt szíves megszületni. Pedig milyen középszerű! Nekem meg, a fene vigye el! több észre és körültekintésre volt szükségem ahhoz, hogy kiemelkedjem a szürke tömegből, hogy egyáltalán életben maradjak, mint amennyivel száz évig is elkormányozzák Spanyolországot...” (Beaumarchais: Figaro házassága)

Összeállította: Szabados Éva

Forrás: Wikipédia, literatura.hu, MEK

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.

2017.01.24