440

Megütöttem a saját plafonomat

Interjú Jamie Winchesterrel

Január utolsó péntekén ismét Magyarországon koncertezik Jamie Winchester, akit ezúttal a Barba Negra színpadán üdvözölhetünk. A hazai könnyűzene meghatározó alakjáról, a "legmagyarabb írről", hazaköltözése óta meglehetősen keveset hallani az évi egy-két magyarországi fellépésen kívül, így a mostani esemény kitűnő alkalmat szolgáltatott arra, hogy beszélgessünk vele.

Idén lesz negyedik éve, hogy visszaköltöztél Írországba, azóta viszont már többször felléptél Budapesten egy-egy kiemelt koncerten. Milyen visszatérni egy olyan városba, amit több évtizeden keresztül az otthonodnak tekintettél?

Szürreális. Sok szempontból olyan, mintha el se mentem volna. Gond nélkül beülök az autóba és vezetek a „rossz” oldalon, mindenhová eltalálok, de nincs semmiféle katartikus hazatérés érzésem. Pedig életem több, mint a felét Magyarországon éltem le. Budapest régen tele volt reménnyel, mostanság meg mintha kialudt volna a fény az alagút végén.

Bár több helyen is beszéltél erről azóta, kikerülhetetlen, hogy megkérdezzem: milyen változások motiválták azt, hogy a magyar könnyűzenei élet egyik legsikeresebb előadójaként parkolópályára tettél egy olyan karriert, amiért a magyar zenészek nagyobb része a fél életét odaadná szinte bármilyen körülmények között?

Talán úgy tudnám a legjobban fogalmazni, hogy megütöttem a saját plafonomat. Az én karrierem már nem ment sehova, hanem stabilan állt. Működött, jó helyen állt, de állt. És semmit nem utálok jobban, mint az állóvizet. Belegondoltam abba, hogy még húsz évig kellene mikrobuszokban koptatni az M3-ast, és elment az életkedvem. Nagyon szeretek zenélni, de nem minden áron. Most meg pont a legjobb részét élvezhetem a zenélésnek, miközben pont elkerülöm a „megélhetési zenész” lehangoló oldalait.

A környezetváltozás sokszor szemléletváltozást is jelent. Te miben vagy más most, mint mondjuk az öt évvel ezelőtti Jamie Winchester?

Leginkább kilókban! De sokkal nyugodtabb is vagyok.

Mi az, amit legjobban szeretsz, vagy értékelsz most Írországban, és mi az, ami a leginkább hiányzik Budapestről, Magyarországról?

Itt a tenger az, ami számomra meghatározó. Az időjárás, a táj, meg a közhangulat, mind közel állnak hozzám, de az, hogy minden nap a tengerparton tölthetek egy kis időt, az felbecsülhetetlen. Ami hiányzik, az a harcsapaprikás, a jó pálinka, és a hideg közép-európai tél.

Hosszabb-rövidebb ideig rengeteg nagy névvel zenéltél a magyar szakmából. Velük tartod a kapcsolatot a hazaköltözésed óta?

Rendkívül rossz kapcsolattartó vagyok. Mindig csak azzal tudok kapcsolatban maradni, akivel épp van közös dolog. Ha nincs, akkor akár évekig nem hallatok magamról, viszont ha újra találkozunk, pont ott tudom folytatni, ahol abbamaradt.

Változatos stílusú előadók társaságában játszottál mindig is, a folktól a jazz rockig. Mindig érdekelt, hogy egy ilyen széles skálán mozgó zenészre, mint te, kik hatottak? Akár akkor, amikor zenélni kezdtél, akár mostanában?

Körülbelül tizenkét éves koromig a brit slágerlista rabja voltam. Azt hallgattam, ami ment a Top of The Pops - (fiatalabbak kedvéért: a BBC-n 1964 és 2006 között futott zenés tévéműsor - a szerk.) műsorban: Grease, Duran Duran, Adam & The Ants, meg Shakin’ Stevens. Aztán lett egy jó barátom a gimiben, aki kitágította a határaimat. Leültetett, és végigmutatta és sztorizta a Last Waltzot. Aztán jöttek a Zeppelin-lemezek, Tom Petty, Neil Young, Tom Waits, Pink Floyd, meg még több Dylan. Azzal a sráccal voltam Dylan-koncerten a Wembleyben, amikor Tom Petty and the Heartbreakers volt az előzenekar és egyben Dylan zenekara is. A végén a jammeléshez csatlakozott George Harrison és Ron Wood is. Akörül, 1987-ben voltunk a Hammersmith Odeonban Stevie Ray Vaughan-koncerten is. Az a ket buli eleg meghatarozo volt. Az a két buli elég meghatározó volt. És közben volt valami a popzenében, ami nagyon elkapott, Peter Gabriel So című lemeze, a The Joshua Tree, vagy Stingtől a Bring on the Night. Ezek voltak az alapok. Mostanában inkább könnyű jazzt hallgatok, Sinatrát, Ella Fitzgeraldot, Louis Armstrongot – vagy még inkább semmit.

Újdonságképpen készítettünk egy miniinterjút is az interjún belül. Nagy megfejtés nincs, helyette egy kis asszociációs játék: öt szóra öt válasz.

1. Bangor

A kikötői világítótorony fénye, ahogy világította a hálószobám falát. Nagyjából ennyi.

2. Mobilszolgáltató

Az It’s Your Life egy jó példa arra, hogy sosem lehet tudni, miből mi lesz. Egy gyors szerda délelőtti melónak indult, tizenöt perc szövegírás, tíz perc éneklés. Aztán kinőtte magát.

3. eMeRTon

Egy díj, ami jól néz ki a falon. Nem ezért csinálja az ember, de iszonyúan jólesik, ha adnak.

4. Alsóörs

Fesztivál, volt ott jó élményem, meg kevésbé jó élményem. Mint a legtöbb fesztiválnál, sokkal szimpatikusabb volt számomra, amikor még kisebb volt.

5. Bornai Bt.

Egyértelműen Dráninak (Bornai Tibor, KFT) köszönhetem a pályám alakulását. Ő látott először fantáziát bennem, és lehetőséget adott arra, hogy elkezdjek stúdiókba járni, hangszerelni, zenét rendezni és keverni. A Bornai Bt. lemezeken próbálhattam ki magam először, rengeteget tanultam tőle és mellette.

Mennyire követed az ír zenei életet? Nyilván az olyan csapatokat, mint a U2, a Therapy?, vagy a The Cranberries mindenki ismeri, de ha van olyan, kevésbé közismert csapat, előadó, akit szívesen hallgatsz mostanában, kíváncsiak lennénk rá.

Közel áll a szívemhez az ír énekes-dalszerző vonal, például Glen Hansard, Damien Rice, Lisa Hannigan vagy a The Villagers. Őszinte. 

A Facebook-oldaladon csak magyarországi eseményeket látok. Írországban van aktív zenekarod jelenleg?

Írországban szinte egyáltalán nem zenélek. Itt jól esik, hogy nem vagyok senki.

Legközelebb január 27-én állsz színpadra a Barba Negrában, illetve pár hónappal később két Wood & Strings koncertre is sor kerül Veszprémben és a Müpában. Hogyan oldjátok meg a próbákat, illetve mire számíthat a közönség ezeken a bulikon?

Mivel nem akarunk különösen újítani, ezekre a bulikra nem kell túl sokat próbálni. Elég négy-öt nappal előtte Budapestre utaznom, hiszen ezeket a dalokat nagyon sokat játszottuk anno. Robival és szólóban is a buli lényege mindig az volt, hogy élvezzük és szeretjük egymás társaságát és amit csinálunk, mert ha az megvan, akkor a közönségnek is jó lesz. Most is ez a terv.

A január 27-ei koncertről további információk a kapcsolódó Facebook-eseményen

NIHIL_AK
Forrás: langologitarok.blog.hu

2017.01.23