A gyakorlatot, mely szerint nem egy, hanem két, sőt négy császár (két fő és két alárendelt) irányítja a Római Birodalmat, még Diocletianus (284-305) imperátor honosította meg, miután ráérzett, hogy ekkora egység irányítása a növekvő erősségű barbár támadások miatt már nem lehetséges egyetlen központból. Diocletianus elsőként osztotta két (azon belül még két-két) részre a birodalmat, hogy így az adott térséget irányító császár gyorsabb akcióra legyen képes. Az elméletben jónak tűnő ötlet a gyakorlatban a társcsászárok állandó belháborújához vezetett. A Diocletianus által kiötlött uralkodási sorrend (a két főcsászár alcsászárt vesz maga mellé, akik később főcsászárok lesznek, s azok választanak új helyetteseket) a valóságban nem működött, hiszen minden császár saját gyermekét próbálta trónra juttatni, emellett a hadsereg is fenntartotta magának a jogot, hogy beleszóljon az uralkodó kilétébe. Theodosius a birodalmat felosztó döntése tehát egyáltalán nem volt új dolog. Inkább az a meglepő, hogy két fia meg is tudta tartani a trónt…

Theodosius uralkodása sokkal inkább vallástörténetileg fontos, mivel ő tette a kereszténységet egyeduralkodóvá államában (bár a pogányokat még sokáig megtűrték fontos pozíciókban is). A történelem vihara úgy forgatta meg a Római Birodalmat, hogy a centrifugális erők végül széttépték annak szövetét. Egész egyszerűen a korabeli technikával a távolságok túl nagyok voltak ahhoz, hogy az egyre intenzívebb és egymástól térben távoli támadások elhárításához kellő gyorsasággal lehessen reagálni. Gondoljunk csak bele, milyen reakcióidő kellett egy ellenséges támadás elhárításához, hiszen a határról hetekbe telt, mire csak a harcok híre eljutott Rómába vagy a birodalom új központjaiba! Hiába nyert Róma még mindig több csatát az idegen behatolók ellen, mint amennyit elveszített, az összetartó erő folyamatosan gyengült. A határ menti lakosság szegényedett, az arisztokraták nem vállaltak hivatalt, mert könnyen pusztulásukhoz vezethetett, a férfiak gyakorta nem akartak katonának állni, mert már nem érte meg, és sokszor inkább megcsonkították jobb kezüket. A határvédő (Limitanei) seregek nem voltak képesek visszaverni a nagy támadásokat, a központban lévő elit alakulatok pedig sokszor nem értek oda időben. Emellett állandósultak a polgárháborúk, amelyek elfogyasztották a kiállított hadseregeket.

A Nyugatrómai Birodalom 395-től kezdve napi szinten válságról válságra tengődött, míg végül a germán népek támadásai között összeomlott, igaz az utódállamok igyekeztek átvenni a megszűnő állam szervezetét, életmódját, vallását, technikáját. A kortársak természetesen nem érzékelték, hogy valami történelmi dolog ment éppen végbe, hiszen a birodalom az elmúlt 100 évben ritkán volt egyetlen császár uralma alatt. A Keletrómai Birodalom a 400-as évek invázióit és vallási összetűzéseit túlélve még arra is képes volt, hogy Jusztinianusz császár idején Afrikát, majd Itáliát is visszafoglalja, sőt Spanyolország déli része is ismét római uralom alá került az 500-as évek közepén. Róma keleti fele még 1000 éven át képes volt újra és újra megújulni, igaz, közben göröggé vált, a római császári címből Basileus Romaion lett, s mi inkább úgy ismerjük, hogy Bizánci Birodalom.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Ferenczy-Maróti-Hahn: Az ókori Róma. Bp.: Nemzeti tankönyvkiadó, 2006

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.