Sobri Jóskával, a leghíresebb bakonyi betyárral már érintőlegesen találkozhattak ezeken az oldalakon, Eötvös Károlyról pedig egy hosszú cikket közöltünk halálának századik évfordulóján. Éppen ezért most az előbbi férfiú legendás alakját vesszük szemügyre, aki Eötvös Bakony című rendkívül olvasmányos visszaemlékezéseinek központi, vissza-visszatérő figurája is. És akinek legendái talán még a mai napig is élnek ott, ahol valaha tevékenykedett. A Vas és Veszprém megye határára telepített dabrókai csárda állítólag Sobrinak és embereinek egyik kedvenc helye volt, mert a söntésen át húzódott a megyehatár, így a vasi pandúrok elől elég volt áthúzódni az ivó „veszprémi” felébe, és persze fordítva. De aztán a Sobriról, jelleméről fennmaradt források ezt a megoldást nem támasztják alá, mert nem volt szokása megyehatárok és kifogások mögé bújni.

A körözési levelek szerint sudár termetű, fehér bőrű és csinos arcú legény volt, 1810-ben született Papp János néven a Vas vármegyei Bögöte Erdődi majorjában, és még szinte gyermekfejjel összeütközésbe is került a törvénnyel. Egy többedmagával elkövetett disznólopás miatt két évre Szombathelyen leültették, és hát a „börtönszocializáció” már akkor is remekül működött, így büntetését kitöltve egy kitanult betyár jött ki valamikor az 1820-as évek végén a vármegyei börtönből. (A legendák szerint elcsábította a főfoglár feleségét, és az szöktette meg, de ennek természetesen nincsen nyoma a levéltárakban.) A törvényen kívül, de viszonylag csöndesen élt egészen úgy 1835-ig, amikor egy nagyobb rablás után kezdték komolyan venni társaival együtt. Ekkor már alvezére volt a dabronyi születésű Milfajt Ferenc, akinek megvolt a négy elemije, és több uraságnál is szolgált inasként korábban. Leghíresebb akciójuk a szolgagyőri Hunkár-kastély 1836. december 8-án történő szakszerű kifosztása volt. Az országos felzúdulás és a 100 aranyas vérdíj pedig arra késztette Sobrit, hogy két részre ossza a bandát. Milfajték a Vértes felé vették az irányt, de az alvezér egy csárdai veszekedés során egy véletlenül elsülő puskától megsérült, és a pandúrok kezére került. 1836 decemberének végén akasztották fel Veszprémben.

Sobri déli irányban menekült, végül a Somogy és Tolna határán fekvő Lápafőnél szorították sarokba. A pandúrok mellett a környékbeli ifjú fegyveres nemesek és ulánus lovasság is támadta a kis csapatot. Esélyük sem volt, Sobri nem akart akasztófára kerülni, ezért egy nagy tölgyfa tövében 1837. február 17-én szíven lőtte magát. Ott is van eltemetve, de hogy pontosan melyik tölgyfa alatt, nem árulhatom el. Eötvös könyvében benne van, csak el kell olvasni.

Mivel ez az első írásom a Forum Hungaricum Közhasznú Nonprofit Kft. által működtetett honlapon, bónuszként egy Sobriról és a lápafői csatáról szóló népdalt is idemásolok:

Lápafői erdőszélen

Megütköztek ők a télen:

De hogy magát nem menthette,

Pisztolával agyonlőtte.

Lápafő határán búsul az a nagy fa

Híres Sobri Jóska aluszik alatta

Olyan mélyen alszik a feketeföldben

Nem is tudja, hogy a sírját fű benőtte

Sötét holló szállott a fa tetejére

Nézi, a sírt fejét sem fordítja félre

Lassan járj ott pajtás holló meg ne hallja

El ne szálljon onnajt Sobrit hadd sirassa

Pálffy Lajos
Forrás: mandarchiv.hu