Susan Abulhawa 1970-ben született Kuwaitban. Szülei korábban Jeruzsálemben éltek, majd menekültekké lettek az 1967-es háborúban, amikor Izrael elfoglalta Palesztina megmaradt területeit is. A család felbomlása miatt a háború után Susan egy amerikai nagybátyjához került, majd Kuwaitban és Jordániában élő különböző családtagok fogadták be, és tíz évesen végül egy árvaházban kötött ki. Később serdülőként újra az Egyesült Államokba került, ahol nevelőszülők nevelték, majd biológiát tanult és az orvosi egyetemen mesteri fokozatot szerzett, aztán az újságírás kezdte érdekelni. Susan jelenleg politikai aktivistaként is keményen dolgozik a világban élő és a hazájukban menekültekké vált palesztinok ügyéért. 2001-ben egy jeruzsálemi gyermekkori élményekről írt esszé indította el a Hajnal a tiltott kertben című regényt, amelyet egy 2002-ben a Dzsenínben lévő menekülttáborban tett látogatás alkalmával megélt élmények ihlettek a továbbgondolásra.

A Hajnal a tiltott kertben Susan Abulhawa első regénye, eredetileg 2006-ban jelent meg The Scar of David (jelentése: Dávid sebhelye) címmel. Azóta újra kiadták, és huszonhat nyelvre fordították le, mára már nemzetközi bestseller lett. Gyakorlatilag rengeteg önéletrajz jellegű vonással és élménnyel átitatott regény, noha a szerző szavaival élve a történet szereplői kitalált alakok, csupán a történelmi események és -személyek valósak. És ez éppen elég. Elég ahhoz, hogy egy olyan regényt tartsunk a kezünkben, ami élő, és drámaiságában egyszerre elborzasztó és csodálatos is. A regény nyitóképe, ahogy később kiderül, szinte a zárókép is egyben. Egy nő homlokához egy gépfegyver hideg csöve feszül, miközben elméjében és szívében megnyílik a múlt kapuja, és évtizedeket repülünk vissza az időbe. Különös, hogy ez a nyitókép éppen arra az évre van dátumozva, amelyben a szerző által alapított civil szervezet az első játszóteret megépítette a palesztin menekülttáborok gyerekeinek. Mintha ezzel a tettel, illetve az ezt megelőző, Palesztinában tett látogatással újra összekapcsolódott volna a múlt és a jelen, újra valósággá vált volna egy rég elszenvedett gyermekkor minden emlékfoszlánya.

A Hajnal a tiltott kertben négy generáció múltjának és jelenének felölelésével mutatja meg mindazokat a küzdelmeket és szépségeket, amelyeket a palesztinok a viszontagságos évtizedekben megéltek. Az első fejezet egy békés, idilli képpel nyit, ahol gondos, természetszerető, istenfélő hétköznapi parasztok éppen szüretre készülnek egy Haifától nem messze fekvő kis településen, Ein Hodban. Néhány évvel a második világháború csúcsidőszaka előtt vagyunk, de a közelgő események áramlata már ide is elér. Susan Abulhawa szépen írja le a tájat, az életet, a családi kapcsolódásokat, a hitrendszert és egymás tiszteletét. Amikor erről beszél, érződik, hogy magáról beszél, valami olyasmiről, aminek nem csupán része volt valamikor, hanem ami az ő részévé is vált. Ebben az első fejezetben lényegében egy palesztin nagycsalád köré csoportosulnak az események. A családot egyértelműen az apafigura fogja össze, ő hordozza a tekintélyt, az erőt, a bizalmat. Felnőtt fiai tisztelettudóan bánnak vele, és mégis képesek megélni és érvényre juttatni saját szabadságukat is. Ám az előtörténetek és történelmi események egy Dzsenínben létesített menekülttáborba vezetnek, ahol az önéletrajzi regénynek tekinthető jelen olvasmány tulajdonképpeni főszereplője, Ámál világra jön. Szülei már túl vannak komoly és megrázó veszteségeken, amikor a menekülttábor zárt kapui mögött napvilágot lát ez a kislány. A továbbiakban az ő életének mozzanatait követve láthatjuk a második világháborút követő közel-keleti eseményeket. A gyermekkori ártatlan csínytevések a hagyományok szent és áthatolhatatlannak látszó szorításában valahogy mégis utat törnek maguknak. Barátságok és szerelmek szövődnek a szinte még gyerekkorban lévő lányok és fiúk között, amelyeket a családi hagyományok, érdekek és erőviszonyok folyamatosan alakítanak és meghatároznak.

Ámál okos, erős, fiatal lány, aki csak az esténként elmesélt történetekből ismeri azt az életet, amely nem függ az ellenőrző pontoknál állig felfegyverzett katonáktól, a különböző színű igazoló okmányoktól, a kijárási tilalomtól, a felek közti időszakos megtorló eseményektől. Aki a saját édesanyját csak hideg és tébolyult asszonyként ismeri meg, és aki nagyon sok mindent nem ért, ami az élettel és a háborúval kapcsolatos. Szinte nem is ismeri a szabadság valódi értelmét, korlátlanságát, könnyedségét. És mégis, ebben a fizikailag és eszmeileg körülhatárolt világban boldog. Nem akar mást, csak tanulni, olvasni, tudni, és eleget tenni az apjának tett, szinte ki sem mondott ígéretnek: hogy ha egyszer kijut a tábor falai közül, a tudás lesz az, amivel előre jut az életben. Egy fiatal muszlim lány élete azonban nem olyan egyszerű, amikor a családi tragédiák sorozata után magára marad. A sors azonban a javára fordítja azokat a történéseket, amelyek arra kényszerítik, hogy elhagyja otthonát és barátait. A nehéz, mégis csodálatos, barátságokkal, mélységekkel, nevetéssel, szövetséggel töltött évek, amelyeket néhol átszőnek a háború tragédiái, határozott, érett nőt faragnak a fiatal lányból. Különös, szerencsés módon Amerikába költözik, ahol látszólag új életet kezd, és teljesen leszámol a múltban történt eseményekkel. Ebben a világban nincs háború, nincs életveszély, fenyegetettség, éhezés, és mégis, valami elemi dolog hiányzik, amit kimondani nem szabad és nem is lehet. Ekkor egy telefonhívás teljesen felforgatja Ámál életét, amelyben már szinte véglegesen eltemette a múltat és önmagát. Ekkor hazautazik. Az otthon töltött idő alatt újra magára és a családjára talál, és megjelenik életében a szerelem is. Úgy tűnik, az élete kiteljesedik, azonban a zavargások és a különböző terrorcselekmények újabb fenyegetettséggel járnak, ezért visszautazik Amerikába, hogy előkészítse az utat a család többi tagja számára. Az események azonban nem úgy történnek, ahogy eltervezték őket.

Susan Abulhawa regénye az egyik legszebb, legmeghatóbb és legdrámaibb olvasmány, amely az utóbbi időben a kezembe került. A szerző nagyszerűen alkot önéletrajzi regényt úgy, hogy csupán a fő vezérfonalakat hagyja meg, a részleteket azonban zseniálisan és hitelesen kitölti nem csupán tényszerű tartalommal, hanem érzelmekkel is. Nem törekszik elfedni az igazságok és a valós, nagyon sok helyen tragikus és embertelen részeket sem, de nem is akarja kiélezni azt, ami anélkül is nyilvánvaló. Ez még inkább értékelhető, ha figyelembe vesszük, hogy maga a szerző mennyire érintett a témában, mégsem ítélkezik és nem pártoskodik. Úgy áll ki a saját népe mellett, hogy szinte egyáltalán nem érződik, hogy „kihez” tartozik. A drámaiságot a különböző tragédiákon keresztül hozza vissza, és kivétel nélkül mindig a szenvedő személy mellett foglal állást. Egy elrabolt csecsemő, egy évtizedekkel későbbi találkozás, elvesztett szerelem, felszabaduló indulatok, egy ideológiák rabságában felnőtt, később megtalált testvér más esetben közhelyes és szappanoperaszerű lenne. De nem ebben az esetben. Jól bánik a szavakkal, de leginkább az érzelmekkel. Nagyon érezhető, hogy mennyire más a kultúra és az érzelmek intenzitása és mélysége abban a közegben, ahonnan jön. Hogy az összetartozás, a család, a testvéri szeretet, a szerelem mennyire más fokon létezik, mint a nyugati kultúrákban. Ezt olyan jól illusztrálja az érzelmek szintjén, hogy teljesen átélhetővé teszi a történéseket az olvasó számára. Az, hogy egy család a csapások és veszteségek során hogyan képes mégis összetartozni, hogyan képes a tragédiákat feldolgozni, hogy a jogos és mindent felemésztő bosszú helyett hogyan képes mégis a megbocsájtás (de nem a felejtés!) útjára lépni, az attól az évszázados erőtől és hagyománytól, átörökített értékektől és egyszerűségtől függ, amelyet ezek az emberek mind magukban hordoznak.

Amikor Ámál újra visszatér Palesztinába, értelmet nyer a múlt a számára, a szeretet és az összetartozás fényében pedig a jelen is, és bár sok minden darabjaira hull, a történetek visszhangja messze meghaladja a menekülttábor határait. Érdekességként említendő, hogy bizonyos fejezetekben Ámál egyes szám első személyben mesél és emlékezik, és ez egy hozzáadott személyességgel bír a regény olvasása közben is. A történések nem mindig lineárisak, és nem is mindenhol konkrétan elhatárolhatóak az időben. A szerző – és/vagy Ámál – időnként visszaugrik az időben, időnként pedig mintha az „álom az álomban” jelenséggel találkoznánk. Így áll össze mégis egy nagyszerű, erőteljes, valóságos, érzelmekkel teli drámai regény.

Susan Abulhawa közreműködésével 2015-ben harminckét játszótér volt már palesztin menekülttáborokban, ezen kívül létesült Libanonban és Szíriában is. Számos esetben felszólalt az izraeli elnyomás ellen, és tiltakozott az ellen, hogy a palesztinokat Izrael agresszív, erőszakos és gyűlölködő népnek mutatja be. Esete jól példázza azt, hogy hogyan lehet egy tragédiákkal és igazságtalansággal teleszőtt életből kihozni a legjobbat, és mások szolgálatába állva értékként megélni a mélységet és az érzékenységet. Az, hogy ezekből a megtapasztalásokból ilyen regény született, az elsősorban annak köszönhető, hogy ezek a dolgok nem maradhattak érzések, emlékezés és közlés nélkül.

A Hajnal a tiltott kertben egy regény a reményről, a szeretetről, a mindent áthidaló együttérzésről és emberségről. Páratlan alkotás mind hitelesség, mind leírás, mind élvezhetőség szempontjából. Egy hang, egy visszhang abban a világban, ahol hajlamosak vagyunk a dolgokat csak a saját nézőpontunkon és a magunk igazságán keresztül szemlélni. Olvassák azok, akik nem félnek határok nélkül gondolkodni az emberről, az életről, a természetről és az elköteleződésről.

György Emőke
Forrás: olvasoterem.com