Nem mintha már ne lett volna erre példa, de azért számot adhatnál egy hardrock-metálénekes hip-hop felé fordulásáról. Mi ennek a keletkezéstörténete, és mik a legfontosabb motívumai ennek a mostani, kissé szokatlan megnyilvánulásnak?

Tagadhatatlan, hogy a tinédzserkori útkeresések közepette stabilan a rockzene mellett kötöttem ki hosszú időre. Azt hiszem, hogy műfajilag ez volt az első meghatározó zenei vonulat, amely már tudatosan hatott rám. Mivel a 70-es évek közepén születtem, elsősorban azok a zenekarok kerültek a látómezőmbe tizenpár évesen, Guns ’n’ Roses és a többiek, aztán nekik köszönhetően rám szakadt a teljes Los Angeles-i glam, hard és dirty rock vonal. Sokat köszönhetek ennek az időszaknak, ezek hatására kezdtem el írni az első szövegeimet, aztán becsatlakoztam az első zenekaromba, az Unskilledbe, ami egy csepeli rockzenekar volt. Aztán a későbbiekben különféle csepeli formációkban zenéltem, és itt már a könnyedebb rockvonal mellett megjelentek a súlyosabb zenék is. Ilyen volt a Womb és a Kaly Juga. Németh Jenővel, aki később a Mantra zenekart hívta életre, valamint Beloberk Laci gitárossal, egy Helmet-, Pantera-, Machine Head-, Biohazard-, White Zombie-, Prong-hatásokkal fűszerezett hardcore tipusú zenét próbáltunk létrehozni. És erre az időszakra, 1993-ra datálódik az első hip-hop-élményem is. Ez az a korszak, amikor az első olyan fúziókat felvonultató, azóta örökzölddé vált filmzenelemez, a Judgment Night megjelent, amelyen felnőve jó pár, hip-hopot metállal keverő zenekar világhírű lett a későbbiekben. Ezután nem nagyon maradtam kapcsolatban a műfajjal, de azért próbálkoztam persze, hallgatgattam korai hip-hop-lemezeket, mint például Ice T-től a Home Invasion-t, vagy a Cypresstől a Black Sundayt, vagy mondjuk a Funkdoobiesttől a Which Doobie U B ?-t, de az én, kemény gitárhangzáshoz szokott fülemet nem szolgálta ki ez az élmény.

Viszont mindig is nagy Everlast-rajongó voltál.

A szóló dolgait nagyon szerettem és szeretem a mai napig. A hip-hop-alapokra megálmodott bluesos, countrys, rockos akusztikus gitár, valamint a Fender Strato betalált nálam, nem is beszélve, hogy mindig bírtam a karakterét a formának már a House of Pain óta. Mivel az  ő szólókarrierjét folyamatosan nyomon követtem-követem a mai napig, ezért rajta keresztül mégiscsak sikerült beleszeretnem a hip-hopba a későbbiekben, a 2000-es évek vége felé. A La Coka Nostra első hivatalos lemeze 2009-ben jelent meg, és én ott tudtam becsatlakozni a hip hopba megint. Ez a lemez hozott egy olyan dinamikát, amivel már tudtam azonosulni, és valahogy a csillagok állása is olyan volt, hogy rá tudtam hangolódni nem csak erre a lemezre, hanem egy komplett folyamatra. Minél több hip-hopot hallgattam, annál jobban érett bennem a gondolat, hogy egyszer csak ki kellene próbálni, vajon mit tudnék kezdeni egy ilyen zenei alappal. Játszottam már rockot, hardcore-t, vagy new wave-es, darkos pop-rockot a Strong Deformity-vel, de hip-hopot még soha. Magyarul pedig pláne nem.

Magyarul énekelni ilyen jellegű hip-hopot nagyon rizikós.

Pedig ez az a műfaj, amelyet még akkor sem vállalnék be angolul, ha pisztollyal kergetnének. Abba vagy beleszületik az ember, vagy belenevelődik egy adott kulturális környezetben, ahol a helyi viszonyok meghatározzák a mondanivaló milyenségét. Magyarként, Magyarországról angol nyelvű hip-hop-szöveget írni, nem is tudom, én nem vállalnám. Amúgy rengeteg példa volt már a zenetörténelemben, hogy egy bizonyos műfajban tevékenykedő művész egy számára addig felfedezetlen területre téved, és ott megtalálja a számítását. A hip-hop világában viszont ilyen lehet Ill Bill és Necro, akik a 80-as évek második felében egy közös death metal zenekarban, az Injustice-ban zenéltek együtt, mára viszont külön-külön, az underground hardcore hip-hop meghatározó ikonjai. Ők egyébként a mai napig nem hagyták el a metálos hatásokat, mert különböző projektjeik, számaik vannak a műfaj nagy öregjeivel karöltve. Úgyhogy a kérdésedre visszatérve, a kihívás, a lelkesedés és önmagam feltérképezése vezetett arra az elhatározásra, hogy kipróbáljam magamat, legalább egy hip-hop számban.

Elég misztikusra sikeredett az új dal, mik motiválták a verbális felét a számnak? Mik ezek a spirituális tapasztalatok? Milyen előképei vannak ennek a megnyilvánulásnak a hip-hopban?

A motiváció, az a mindent átölelő „szűrő” volt, amely már lassan húsz éve meghatározza a világképemet. A 90-es évek második felében, egy lelki válságnak köszönhetően kerültem egy olyan állapotba, ami túlmutatott a hétköznapi valóság tapasztalatain. Ehhez párosult, hogy a kezembe akadt egy könyv, amelyben zen tanmesék voltak. Azt hiszem, hogy ez kellőképpen lelassított bennem valamit, és megmutatott számos dolgot. Soha többé nem tudtam sem a világra, sem pedig magamra a későbbiekben úgy tekinteni, mint azelőtt. Aztán mint fiatal útkereső, kipróbáltam sok mindent. Belemélyedtem különböző vallástörténeti, pszichológiai, antropológiai könyvekbe, cikkekbe. Elszálltam én is Castanedával, ahogy ő tette Juan Matusszal, a yaqui indián varázslóval, aki bevezette őt a „látás” rejtelmeibe. Imádtam Lao Che-t olvasni Weöres Sándor fordításában, de szerettem Timothy Leary, a „Beindult Gazfickó” gondolatmeneteibe mélyedni. Szeretem C.G. Jungot, Alfred Adlert, Erich Frommot és persze Hamvas is alap. Fontos megjegyeznem Mircea Eliade, Hoppál Mihály vagy akár Jankovics Marcell nevét is, akik szintén ebbe a „Hall of Fame”-be tartoznak, és hatalmas köröket futottak be a témakörben. Hermann Hessének vagy Allen Ginsbergnek sem kellett a szomszédba mennie egy kis spirituszért. Bár ők irodalmárok voltak, mégis mélyen áthatotta munkásságukat ez a fajta szellemiség.

Másrészről tagadhatatlan, hogy a mai, modern kutatások, mint például a kvantummechanika eddigi eredményei, az ősi filozófiák és a pszichedelikus művészet lényegét támasztják alá. Egy olyan világban élünk, ahol csak a jéghegy csúcsát látjuk. A külvilág csakis a belső világ függvényében értelmezhető, és a fizikai valóság a tudat lehetőségeinek tárháza, kivetülése. Ebben a valóságban, amelyben aktív teremtők vagyunk, a szellem a megfigyelő és a tudat hajtja a járművet, ami ez esetben a fizikai testünk. Igazából nincsen egységes valóságkép, mert minden ember valóságérzete máshova van kalibrálva, és minden ember maga teremti meg a saját valóságát. Szóval a névsor végtelen, és még rengeteg olvasnivaló áll előttem, de hát az ember holtig tanul. Az elmúlt 6-8 évben félretoltam magamtól ezeket a témaköröket, és mostanában, körülbelül egy évvel ezelőtt vettem fel újra a fonalat. Persze ez nem jelenti azt, hogy bennem nem dolgozott tovább az ebben a periódusban felszedett világkép, de egyszerűen a neo-sámánizmus feléledésével felszínre került közhelyes „ponyva spiritualizmus” olyan felszínes masszával árasztotta el a „piacot”, amely egy pillanat alatt megfekszi az ember gyomrát. Azt gondolom, hogy óvatosan kell bánni ezekkel a dolgokkal, nem szabad bedőlni mindenféle önjelölt gurunak, megmondónak.

Gondolom, ebből már látszik, hogyan került bele ez a látómező a hip-hopba. Folyamatosan írogatok valamit, van egy csomó skiccem otthon, amit áthat az a szemlélet, melyet megpróbáltam most körbeírni. Ennek a számnak a témája úgy született, hogy a refrénje már évekkel ezelőtt a fiókomban várt a sorsára. Nagyon tetszett, és tudtam, hogy előbb-utóbb meglesz a helye, csak ki kell várni. Úgyhogy amikor megkaptam a zenei alapot Rawmatiktól, ugyanis ő volt a szám alapjának az atyja, kipróbáltam, hogy rá tudom-e illeszteni. Kisebb-nagyobb átszabással ez sikerült, úgyhogy ez megadta a témakört, hogy miről szóljon a szám. A cím, az Arcanum úgy jött, hogy éppen egy dokumentumfilmet néztem, ahol a tarotról volt szó, és az arcanum, a taroton belül egy fogalomkört takar. Egyébként ez egy latin szó, ami rejtélyt, titkot jelent, de elixírre, csodagyógyszerre is alkalmazzák.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Színpadra akarod állítani, vagy megmarad hálószoba-projektnek?

Szerintem előbb-utóbb a színpadon fogunk állni. Bár most még korai erről beszélni, hiszen az Arcanum csak az első lépése YLEM-nek egy végtelenbe nyúló pályán, de a maga módján folytonosságra törekszünk. Készülni fognak újabb dalok, vannak már erre ötletek, de persze először ezzel a számmal kell alapot teremteni. A klipet Kovács-Kunovits Tibor készítette a Digital Capture-től, a fotók pedig Zsiga Pál munkái. Mindkét fronton egy kreatív, együtt építkező munkafolyamat volt. Sokat tanultunk egymástól.

Mik a legnagyobb zenei hatások, amelyek manapság érnek akár hip-hopban, akár más stílusokban?

Hip-hopból vannak előadóim, akiket nagyon szeretek és követek, de a tudásom messzemenőkig jóval kisebb ebben a műfajban, mint azoknak, akik ebben élik az egész életüket. Ez egy nagyon szerteágazó terület speciális sajátságokkal, amelyeknek felderítése évekbe kerülhet, ahogy nekem is évekbe tellett, hogy onnan, ahonnan elindultam, végre megszülessen az első szám. Azt hiszem, őszintén mondhatom, hogy egy kis szeletét ismerem csak ennek a műfajnak, ami szerintem nem baj, mert a lényeg úgyis a tisztelet és az alázat. Bebocsájtás csak akkor engedtetik meg, csak akkor ismerhetünk meg igazán dolgokat, ha ez a két dolog minimum megvan.

De visszatérve az idolokra, bírom a klasszikusok újabb munkáit, például Dj Muggs sajátos megmozdulásait. Szeretem a Jedi Mind Trickset, és ami ezen a vonalon el tud indulni, meg szoktam hallgatni a dolgaikat. Így vágom, hogy miről szól Vinnie Paz szólója, és innen egyenes út vezet az Army of the Pharaos-hoz, ami Vinnie P. egy másik családja. Itt van például The Dutch vagy a Red Martina, ami Stoupe the Enemy of Mankind szóló munkája, aki a JMT producere. Bírom Slaint, a World With No Skies mai napig kedvenc. Amikor itt volt két évvel ezelőtt Danny Diablóval és Sick Jackennel egy turné keretében, hatalmas flash volt fél méterről figyelni a három formát szövegelés közben. Ebből adódik a Psycho Realm, valamint Danny Diablo és anyazenekara, a Skarhead, ami igazából egy nyers, New York-i punk-hardcore, és itt már képbe jön Skam Dust is Freddy Madball-lal egyetemben.

Bejön a perui származású Immortal Technique, Gangrene és Alchemist munkássága. Begyűjtöttem a teljes Kottonmouth Kingset, és külön-külön is vannak albumaim a tagoktól, úgyhogy Johnny Richter, Daddy X, D-Lock vagy Dirtball szintén benne van a keretben. Sok előadó van, akiktől számokat szeretek, néha egy-egy track-et hallgatok csak meg, mert arra van igényem, aztán az is előfordul, hogy a teljes műfajt jegelem egy időre, és másfelé fordulok, utána viszont pedig csak ez szól a lejátszómban. Hangulata válogatja.

Rengeteg zeném van, amely évek óta a gépemen pihen, és mint feldolgozatlan adatmennyiség, vár a sorára. Valahol ez is motivált, hogy jelenleg csak egy szám elkészítésére koncentráljak, mert ha ez nálam így van, valószínűleg másnál is ez működik. Úgyhogy készíthettem volna egy teljes lemezt, amiről egy, maximum két számot megismer a szélesebb közönség, a többi pedig igazából pihen, de mindenesetre nincsenek kiaknázva a lehetőségei.

Kováts Tibi, az anyazenekarod, a Strong Deformity basszusgitárosa a szólódolgodban is társproducer. Ő amolyan elválaszthatatlan társ?

Mivel a Strong aktív ideje alatt nem kevés időt töltöttünk együtt, beleértve mindent, ami egy zenekar életébe beleférhet, ezért felmerült bennem a gondolat, hogy mi lenne, ha ő lenne az Arcanum producere. Mivel Tibivel aktív munka- és baráti kapcsolat fűz össze minket, ezért nem tudtam volna jobb személyt találni társnak erre a küldetésre. Így hát automatikusan jött a kérdés, hogy vajon Tibi, a saját szemléletében, valamint az én instrukcióim alapján, mit kerekítene ki a dologból. Úgyhogy elmentem egy stúdióba, szépen felszövegeltem a soraimat a beatre, és az egészet áttoltam Tibinek, hogy kezdjen vele dolgozni. Elmondtam neki, hogy mit szeretnék, felállítottunk egy szerkezei formát, kitalálgattuk, hogy milyen hangszerek szerepeljenek benne, és egy igen interaktív adok-kapok, a neten keresztül felépülő koncepciót raktunk össze sok ezer kilométeres távolságban. Aztán, amikor már megvolt a keret, akkor jött be a képbe az a fajta hozzáállás, ami miatt tudtam, hogy Tibi jó döntés lesz. Elkezdte úgy felépíteni a számot, belemenve a legapróbb részletekbe, hogy sokszori pihentetés és meghallgatás után is azt tudtuk már mondani, hogy nincs már mit hozzátenni.

Ha már szóba jött, adódik a kérdés, hogy mi a helyzet a Strong Deformity-vel?

Igen, ez fontos kérdés. Vannak elkészült, már felvett számaink, amelyek csak arra várnak, hogy valamilyen  formában közkinccsé váljanak, és van legalább öt-hat olyan szám, amelynek egy része előrehaladottabb állapotban, más része pedig már végstádiumban van. Idén év végén vagy jövő év elején az egyik új számunkra egy aránylag nagyobb költségvetésű klipet fogunk forgatni, úgyhogy nagyjából most az ehhez a feladathoz fűződő részletkérdések feltárásán dolgozgatunk.

Aktívak vagytok egy ideje újra, de mennyire lehet újra ugyanannyi lelket lehelni egy sok évig parkolópályára állított produkcióba?

A Strong Deformity-t nagyjából két évvel ezelőtt felélesztettük, de nem olyan formában üzemel jelen pillanatban, mint egy folyamatosan koncertező, aktív zenekar. Idén januárban feltettünk a netre egy új számot, a Timeless Gardent. Tavaly két koncertünk volt összesen, az egyik a Gozsdu Manó Klubban egy önálló buli, a másik pedig év végén egy koncert a Dürer Kertben, a Crazy Town meghívottjaként. Idén csak egy fellépésünk volt, vendégek voltunk a Depresszió zenekar előtt májusban. Ez annak is köszönhető, hogy Tibi évek óta külföldön él, és én is külföldön töltöttem a nyarat. Most októberben tértem haza. Mindenesetre új dalokra szükség van, ugyanis nem koncertezhetünk végtelenségig csak a múltunk lemezeinek dalaival. Annak is megvan a varázsa persze, de nem nosztalgiázni szeretnénk, hanem új szerzeményeket bemutatni.

Prieger Zs.
Fotók: Zsiga Pál
Forrás: langologitarok.blog.hu