1264

December 2. – Napóleon császárrá koronázása

Ezen a napon történt

1804. december 2-án reggel fényes ünnepségre készült Párizs és Franciaország elitje. A Notre Dame-ban sor került az 5 éve Franciaországot irányító Bonaparte Napóleon császárrá koronázására. Az előkészületek gyakorlatilag hónapok óta folytak, és ez nem csak az ünnepség fényét emelő intézkedésekre volt értendő.

Miután 1804 márciusában az akkor még örökös első konzul titulust viselő korzikai túlélt egy rosszul megszervezett royalista merényletet, a francia sajtó azonnal foglalkozni kezdett a gondolattal, hogy stabilabb alapzatot kell adni a regnáló rendszernek, s Napóleonnak dinasztiát kell alapítania, amennyiben a franciák erre igényt tartanak. Természetesen a sajtó ilyen irányú hangulatát Napóleon maga irányította a háttérből, és a népszavazáson sem adtak sok esélyt az ellenkezőknek. Az 1804 novemberében megtartott népszavazáson („Akarja-e, hogy Napóleon Bonapartét a császári méltóságba iktassák, akinek közvetlen utódjai Joseph és Louis Bonaparte és leszármazottaik legyenek?”) mintegy 7 millió francia polgár járulhatott az urnákhoz. A részvétel gyanúsan alacsony lett a hivatalos végeredmény szerint, mindössze a szavazók 47.2% jelent meg, akikből 3521675-en mondtak igent (99.93%) és 2579-en nemet (0.07%). Ez utóbbihoz sem kell túl sok kommentárt fűzni… Az előre „lezsírozott” népszavazásokkal működő autokrata rendszereket nem véletlenül nevezik a mai napig bonapartizmusnak!

Napóleon elvetette a forradalmi polgárság által gyűlölt Bourbonokhoz köthető királyi címet, s úgy döntött, hogy Nagy Károly császárságát eleveníti fel, kinyilvánítva ezzel uralmi igényét egész Európára. A koronázásra elkészítette a francia királyok régi Nagy Károlyhoz köthető koronájának mását (az eredeti, egyébként XIII. századi koronát a forradalom idején szándékosan elpusztították). A koronázás 1804. december 2-án 11-órakor kezdődött, amikor Napóleon elhagyta a Tuileirákat. Fehér selyemruhában és karmazsinvörös tunikában szállt fel aranyozott hintójába. A császári pár öltözéke gyémántoktól és ékkövektől szikrázott. A szertartáshoz Napóleon Párizsba rendelte a pápát is. Szerencsétlen VII. Piusz abban a reményben érkezett, hogy a koronázásért cserébe majd engedményeket csikarhat ki Napóleontól, aki akkor már Itáliát is a markában tartotta. Erre esélye sem nyílt, hiszen díszletnek hozatták el. Közismert, hogy amikor a pápa a szertartás során Napóleon fejére akarta helyezni a koronát, akkor Bonaparte egyszerűen kivette a kezéből, és saját maga helyezte a fejére, kifejezve, hogy ő a saját akaratából és nem a pápáéból lesz uralkodó. Napóleon a pápa jelenlétével pusztán a francia katolikusok millióit akarta megvezetni, hogy lám, az egyház feje is legitimálja hatalmát.

Érdekes sztori keringett már akkoriban is a koronázást követően, mely szerint Napóleon az ünnepség után megkérdezte egy öreg katonáját, aki a forradalom óta szolgált a hadseregben, hogy tetszett-e neki a koronázás. Állítólag a baka így felelt: „Nagyon tetszett, Felség. Kár, hogy nem lehetett jelen az a 300 ezer ember, aki az életét adta azért, hogy többé ne legyenek ilyen szertartások.” Ha a történet valószínűleg nem is igaz, de találó.

Jacques-Louis David: Napóleon megkoronázása

Művészettörténeti érdekesség, hogy a koronázás díszleteit és ruháit is megtervező ismert festő, Jacques-Louis David festményen is megörökítette az eseményt. A Napóleon megkoronázása (Le Sacre de Napoléon) címmel ismert mű egyébként valójában azt a pillanatot ábrázolja, amikor Napóleon Joséphine fejére teszi a koronát, így tulajdonképpen már a cím sem egészen stimmel. A képen azonban több „hiba” is megfigyelhető. Az egyik, hogy Napóleon édesanyja, Letizia Ramolino ott ül a páholyban, holott nem volt jelen az eseményen, mivel éppen haragban volt fiával, amiért az összeveszett testvérével Joseph-fel. Állítólag Napóleon és édesanyja között komoly veszekedés alakult ki, mikor utóbbi közölte, hogy nem megy el Párizsba a koronázásra, mire Napóleon kijelentette, hogy a világ számára márpedig jelen lesz, és Daviddal ezért festette oda. A koronázási jeleneten gyakorlatilag a kor minden jelentős francia alakja feltűnik Joseph Fouchétól Talleyrandon át szinte az összes francia hadvezérig.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Tarle, Jevgenyij: Napóleon. Bp.: Gondolat, 1967., mult-kor.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.

2016.12.02