Az igazi sikerhez azonban az ígéretes kezdés még csak az alapokat rakta le, amelyre múlt héten megjelent második nagylemezével szeretne építkezni a zenekar. Erről mondjuk most meg, hogy milyen, méghozzá nem csak otthon hallgatva, hanem élőben is.

Hogyha a Middlemist Redről népszerűségi görbét kéne rajzolni, az nagyjából 2013 végétől 2014 végéig egy nagyon meredeken emelkedő vonalat mutatna, amin egy nagy piros bumszli jelezné a teltházas, 2014 novemberi lemezbemutató koncertet az A38-on. Az azóta eltelt két évben viszont a vonal nem nagyon emelkedett tovább, amire jó példa, hogy a Ripple Soul péntek esti lemezbemutató koncertje bár szintén teltházat hozott az A38-on, de az csak a fellépés előtt egy nappal jött össze.

Persze nem is jelentkezett új anyaggal ebben az időszakban a zenekar, anélkül meg nehéz népszerűséget növelni, főleg úgy, hogy a már meglévő dalaik sem kaptak rendes rádiós játszást. Az új lemez viszont azt bizonyítja, hogy zeneileg igen sok változás történt az elmúlt két évben. Annyira sok, hogy a korábbi pszichedelikus rockot nagyjából maga mögött is hagyta a zenekar, vagy legalábbis beépített a zenéjébe egy csomó más stílust is. Mindenekelőtt sokkal többet használja a szintit, de van indiediszkó-utánérzés és amibient-hatás a lemezen, a Mellow-ban meg például az Arctic Monkeys 505-ja bukkan fel.

Ennek a zenei építkezésnek az eredményéről két dolgot érdemes elmondani. Egyrészt azt, hogy a sokféle hatás ellenére nem egy parttalan katyvasz jött létre, hanem egy nagyon aprólékosan felépített és részletesen kidolgozott hangzás, amire az egységes talán túl erős szó, de a következetes már biztosan nem. Másrészt pedig azt, hogy mindezt sikerül olyan fogyasztható köntösben prezentálni, amit csak azért nem lehet popnak hívni, mert Magyarországon a popzenének egyszerűen nem részei ilyen típusú zenét játszó zenekarok.

A rádiók tehát ezt az albumot sem nagyon fogják játszani, ami szomorú, mert bár igaz, hogy akkora sláger nincs rajta, mint a Single Switcheroo, van több nagyon jó szám is. Leginkább az Illuminair-t szokták ezek közül kiemelni azok, akikkel beszéltem eddig a lemezről, de a Perfectly Blue szerintem még jobb, a kezdeti gitárhangoktól a Part B legvégéig ez egy nagyszerűen felépített, igényes és abszolút világszínvonalú dal lett.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Talán a péntek esti lemezbemutató koncerten is ez a dal sikerült a legjobban, pedig a legnagyobb bulit nem ettől lehetett várni. Hanem például rögtön a nyitástól, ami borítékolható módon az új lemez első két száma volt, a Drifter in the Dark nagyon erős riffjénél, és a Silverline ugráltatásra termett dob-szinti-gitár kombójánál előzetesen úgy gondoltam, hogy jobban el sem lehetne kezdeni egy bulit. Aztán nem így alakult, a várt hatást nem hozta el egyik dal sem, és igazán utána sem jött meg.

Leginkább olyan volt a fellépés, mintha a srácok nagyon felkészültek volna az érettségire, aztán jó tételt is húztak volna, amire végül csak azért kaptak négyest, mert nem tudták rendesen kiadni magukból, amit tudnak. Ezért talán a hangosítást is lehet valamennyire okolni, ami nagyon szépen kihozta azokat a basszusszólamokat, amik egyébként abszolút erősségei a lemeznek, de arra már nem maradt ereje, hogy a csúcspontokból igazi csúcspontot csináljon. Na meg az sem segített, hogy a kicsit kisebbet ütő kezdés után pont a koncert közepe volt a legerősebb, a másfél óra végére viszont már nem maradtak igazán népszerű számok, így az súlytalanra sikerült.

A négyes persze nem rossz jegy, de ennek ellenére hiányérzet marad az emberben utána, ha egyszerűen többet tudott ennél. Az A38 gyomrában összezsúfolódó nagyjából nyolcszáz ember sem érezte rosszul magát, sőt, időnként még a hajó mozgását is lehetett érezni a talpunk alatt, ami ezen a helyen a jó bulit szokta jelenteni, egyszerűen csak arról van szó, hogy ez a jó buli még mindig elmaradt a várakozásoktól, na meg attól a lehetőségtől, ami benne volt.

Mindenesetre az biztos, hogy a Middlemist Red nem egyslágeres, és nem is egylemezes zenekar lett, akiket egy ideig nagyon szeretnek, pár év múlva viszont már senki nem emlékezik rájuk. Sőt, bár ez első hallgatásra még nem egyértelmű, a Ripple Soul nem csak összetettebb és érettebb, de jobb album is, mint a két évvel ezelőtti Supersonic Overdrive. Aztán ha a srácok az új számokat néhányszor előadják még élőben, akkor remélhetőleg ez nemcsak fülhallgatón keresztül, hanem a koncerteken is látszódni fog.

M.ADI
Forrás: langologitarok.blog.hu