Both Miklós gyermekkorától érzett indíttatást a hangok iránt: kezdetben az éppen hallott modern dallamok érintette meg, majd egy Bartók műrészlet felébresztette érdeklődését egy merőben más zenei világ, a népzene iránt.

Hazánkban a nép ajkán született dalok gyűjtésének, kutatásának komoly szakmai múltja van, az irányt olyan zenegyűjtő és -szerző óriások jelölték ki, mint Bartók Béla és Kodály Zoltán. Az általuk nyitott zenei ösvényt aztán mások is tovább „taposták”, elég csak a néhány éve elhunyt Dr. Barsi Ernő zeneművész, zenetanár, néprajzkutató és egyben református lelkészt említenünk. Szerencsére hálás, elkötelezett, tehetséges tanítványok kerültek ki a kezei közül, akik folytatják mesterük munkáját.

A XIX. század romantikája a népköltészet felé (is) fordult, s a zeneirodalom számos olyan alkotással gazdagodott, amely népi gyökerekből kapta éltető nedveit. Ez az évszázad a nacionalizmus szárba szökkenésének kora, a nemzeti öntudat, az identitás formálásában, megerősítésében pedig fontos szerep jutott a folklórnak. Fel kellett fedezniük önmagukat, ebben benne rejlett a történelmi múlt, a közös élmények, melyeknek gerincét a kultúrájuk jelentette.

Both Miklós – a távol-keleti zenekultúra feltérképezése mellett – az ukrán nép dalait kutatta a közelmúltban. Ukrajna volt egykor a történelmi Kijevi Rusz központja, hosszú évszázadokig a cári Oroszország részét, majd a Szovjetunió egyik alkotó tagköztársaságát képezte, amelynek felbomlása nyitott aztán utat a független Ukrajna megteremtésének. Az autentikus népi énekek felkutatására a falvak látszottak a legalkalmasabbaknak: minél közelebb élt ugyanis az ember a természethez, annál inkább megőrizte annak szellemi kincsét. Az egykori obscsina, faluközösség a maga teremtette környezetében érzéseit, gondolatait a népművészet világában juttatta kifejeződésre: énekeikben örömük, bánatuk, a természeti szépségek iránti csodálatuk, aktuális hangulatuk és sok egyéb érzés, gondolat tükröződik.

Both Miklós a fővárostól messze fekvő – olykor csak néhány lelket számláló – falvakban igazi kincsre lelt. Az általa felkeresett vidékeket a nők dominanciája jellemezte, csaknem minden asszony rég eltemette már a férjét, akik közül sokan az alkoholizmus áldozatai lettek. Depresszió, kiúttalanság sodorta őket végzetes szenvedélyük felé, „sarabolta” őket az élet. A szovjet rendszer szétrombolta a falu világát, erőszakosan rendezte át a viszonyokat („Holnapra megforgatjuk az egész világot”), a kollektivizmust hirdette, közben a létalapjától megfosztott „muzsik” a pártállam diktálta kiszolgáltatott helyzetbe került. A „Birodalom” felbomlása sem hozta el a vágyott kiteljesedést, az új „perspektíva” csak keveseknek jelentett jót.

Bámulatos, ahogy az asszonyok átvészelték a múltat, és állják a sarat az új nehézségek, megpróbáltatásaik közepette. Sokat mesélhettek volna: a kényszerkollektivizálásról, a koncepciós perek ukrán mártírjairól, a harmincas évek éhezéséről, a második világháború, majd az újjáépítés szülte megpróbáltatásokról. Arcukon a gondok ráncai szaporodnak, ám a lelkük… – Amikor Both Miklós megénekeltette őket, valami szokatlan üdeség árat belőlük, megőrizve természetes humorukat. Bizonyára ez utóbbi jelentett komoly támaszt a megpróbáltatások közepette. Vidám, fájdalmas énekek egyaránt elhangzottak tőlük, ahol a balladai, számos versszakból álló történetek előadása emlékezőképességüket dicséri, életük és az éneklés végig társak voltak.

Annak ellenére fennmaradt e népi kultúrréteg, hogy az egykori hivatalos politika nemkívánatos jelenségnek, száműzendőnek, de legalábbis visszaszorítandónak ítélte. A proletár dalok énekeltetése szigorú követelmény volt, a népi kultúrát a nacionalizmus maradványának, archaizmusnak tekintették. A hazai tudományos élet egy vékony szegmensétől eltérően az ukránok nem fordítanak figyelmet erre az értékes örökségre, csak remélni lehet, hogy a jövőben változik ez a helyzet. Az új állam kettős arculatú: a nyugati régió Európára, a keleti Putyinra tekint.

Megrázó képsorok mutatták a falusi szegénységet, a nukleáris baleset folytán elnéptelenedett csernobili vidéket, s az egykori szülőföldjükről kitelepített, majd rövid látogatásra hazaengedett nénik arcát, amint szeretteik sírjait keresik fel. Az asszonyok rendkívüli szorgalmáról is képet alkothattunk: nem szoktak a tétlenséghez, férfi segítőtárs híján maguk művelik a földet, etetik az állatokat, mindeközben megőrizve tiszta emberségüket, romlatlan lényüket. Azért a humoros epizódok sem hiányoztak az útról: találkozhattunk egy falusi nénivel, aki a baromfiudvar csenevész lakóját (mivel véznasága miatt társai nem fogadták be) magához vette, új otthona a ház lett, s itt éli kakaséletét.

Both Miklós elkötelezett gyűjtője a zenei folklórnak, hiszen tudja, hogy amennyiben meg akarjuk őrizni a múlt művészeti lenyomatait, elengedhetetlen annak forrásvidékére látogatni, s mind több népdalt feljegyezni, ezzel gazdagítván az egyetemes kultúrát.

Csiszár Antal
Fotó: Pozsgai Krisztina