Takács Zsolt felvételek, kiadványok készítése kapcsán ismerte meg Barsi Ernőt, ezt a rendkívüli személyiséget – egy igaz emberre emlékeztünk a Könyvszalon e programján. Barsi Ernőhöz sok emlék fűződik, én is többször találkoztam vele: mindig akadt egy története vagy egy meséje – személyre szabottan, mindenki számára. Olyan kisugárzása volt, hogy minden alkalommal hozott magával egy varázslatot. Akit egyszer megérintett, mindörökre megérintve maradt. „A szeretet sugározzon mindenüvé, mert szeretet nélkül nem lehet sem muzsikálni, sem tanítani, sem írni. Szeresse mindenki az övéit, saját népét és értékeit, hogy a másokét is szeretni tudja” – ez volt kedvenc idézete, hitvallása.

Takács Zsolt elmesélte legemlékezetesebb élményét Ernő bácsival kapcsolatban, amikor Kanadába utaztak az ottani magyarokhoz. Természetesen a hegedűjétől a repülőn sem vált meg, magánál tartotta. Kiemelt vendégként kezelték, már a repülőút során is. A híres Niagara-vízesésnél is járt az elmaradhatatlan hegedűvel. Az „Óperenciás tenger”-en túl hatalmas tömeg követte őket mindenhova, amely később is óriási erőt adott neki. Rendkívüli élmény volt számára, mert őszinte szeretetet és rajongást kapott odaát. Két felejthetetlen hetet töltöttek együtt, így sokat beszélgettek például a vizsgákról is. Szóban vizsgáztatott – egyenként, akár 150 hallgatót egy vizsgaidőszakban. Még ezeken az alkalmakon is tanított nekik valamit. Sajátos humora volt, azt tartotta, hogy a vidámság gyógyít. „Hol volt, hol nem volt”, „Tudod, lelkem” – mondogatta gyakran az óráin.

Az emlékműsor citeraszóval kezdődött, fiatalok adtak elő népdalokat. A zenéről Bedecs Ilona és tanítványai gondoskodtak, de Zsuzsa is énekelt több alkalommal. A háttérben a beszélgetés alatt Barsi Ernő életének legfontosabb mozzanatait láthattuk képeken, álljon itt közülük néhány villanás:

1920-ban született Sályon, édesapja Barsi Lajos, édesanyja Kiss Erzsébet volt, mindketten tanítottak. 1938-ban érettségizett Sárospatakon, majd teológiát végzett, később hegedűtanári diplomát szerzett. 1951-ben született első gyermeke, Ernő. 1955-től rendszeresen gyűjtött népzenei anyagokat, komoly szerepet játszott az etnográfia népszerűsítése érdekében. Munkája eredményeként megyénkben több mint 50 intézményben indult meg a néprajz oktatása.

Lanczendorfer Zsuzsanna egyik tanítványa volt Barsi Ernőnek, aki tovább viszi a stafétát. Ernő bácsi haza- és népi kultúra iránti szeretete már fiatalon elvarázsolta. Rendkívül sok segítséget kapott tőle és feleségétől, Ida nénitől is, aki Zsuzsát énekelni tanította. Minden alkalommal elbűvölte Ernő bácsi hegedűjátéka. Csodálták az emberek, amikor énekelt vagy koncerteket adott a kórusával. Az egyik CD-felvétel helyszíne a Bezerédj-kápolna volt. Születésnapján mindig örömünnepet ültek a család, a barátok és a tanítványok.

Szeretnék idézni néhány mondatot abból a megható szövegből, amelyet Lanczendorfer Zsuzsa felolvasott a beszélgetés alatt, ahol felbukkantak a több évtizedes emlékek, a szeretet és a hála képei. Különleges kapcsolatban állt Ernő bácsival, akinek örökségét tovább folytatja. „Aki így köszönte meg, hogy adhatott, mert Ő mindig adott: ’egykori tanítványomnak, akinek lelkében a legjobb talajra hullott az én egykori magvetésem, ez a hagyaték’, ’aki kamatos kamatjával sugározza vissza a tőlem kapott szeretetet, tudást’, ’aki igaz szívvel viszi tovább mindazt, amiről én álmodtam, s amire az életemet tettem’.  Mester írta tanítványának ezeket a csodálatos szavakat.”

Gyakran tisztelte meg diákjait előadásaikon, szerepléseiken, hogy szeretetteljes jelenlétével segítse őket. „Érezték atyai mosolyát, látták énekszóra lendítő kezét és a befejezéskor mondott ’úgy lelkeim’ dicsérő szavait. Csodálták az emberek, amikor szavalta költő táltosaink verseit, amikor megzendítette hegedűje húrjain a lélek húrjait.”

Nagyon sok könyvet, cikket írt, hosszú lenne felsorolni. A most megjelenő Barsi Ernő emlékkönyvet a Magyar Kultúra Kiadó jelentette meg, a Daloló sorozat folytatása és egyben lezároló darabja. Kiadását Ernő bácsi sajnos már nem érhette meg. A kötetben 363 népdal és 22 mondóka található. Sokoróaljához rengeteg község tartozik, a könyvben ezekre jellemző népdalokkal találkozhatunk, amelyek Ernő bácsi és tanítványai gyűjtéseit őrzik. Nagyon gazdag a gyermekjátékdal anyaga, de nem hiányozhatnak a gyűjteményből a csúfolók és az állathangutánzók sem. A dalokon kívül bemutatja a daltanulási alkalmakat is: édesanyáktól, családban tanult, ünnepeken vagy éppen közös munkában. A címlapon falurészletet láthatunk jellegzetes zsúptetejű házaival. A kötetben a Sokoróalján élő emberekről is szerepelnek képek.

A Szent István úti ház falán emléktábla örökíti meg, hogy abban a házban élt és alkotott a „teológus, néprajz- és zenekutató, zenetörténész, zenepedagógus, hegedűművész és főiskolai tanár.” Barsi Ernő nevét ma szakkollégium viseli az Apáczai Karon, ahol több mint 50 évig tanított. A Nyugat-Magyarországi Egyetem díszpolgárává választotta 90. születésnapja alkalmából, de Győr város díszpolgára is egyben. Fáradhatatlan munkáját több magas kitüntetéssel jutalmazták. Diákjai mindig nagy tisztelettel csüngtek a szavain még 93 éves korában is. Az utolsó percig tartotta az óráit, élete volt a tanítás. A kórházban betegtársai csodálattal hallgatták az utolsó előadását.

„Köszönjük, hogy halála után is ad, örömet szerez dalaival, ahogy írta előszavában: növeli szülőföldünk szeretetét, szolgálja azonosságunk megtartását, és gazdagítja az egyetemes emberi kultúrát” – mondta Lanczendorfer Zsuzsa. Kodály Zoltán szavaival, aki Barsi Ernő tanára és példaképe volt: „Addig van nép, míg dala van!”. Barsi Ernő szerint: az „Itt van elrejtezve” sírfelirat arra utal, hogy a „lélek nem hal meg, csak elrejtezik.” Ő is itt marad velünk örökké könyveiben és szíveinkben.

Sulyok Attiláné
Fotók: Szabó Béla