„1936. november 3-án Kosztolányi Dezső eltávozott, én pedig megszülettem. Bár nem hiszek a reinkarnációban, mégis nagyon különös dolog valakinek a helyére lépni ebben a földi világban” – kezdte Buda Ferenc a korai évek bemutatását. Eltelt egy emberöltő, mégis gyakran jobban emlékszik arra, ami régen történt, mint arra, ami tegnap. Azóta már felnőtt hat gyermeke, három fiú és három lány, és megszülettek az unokák. Bizony, nem egyszerű leülni egy asztalhoz a 23 fős családi körben.

Elmeséli, hogy költői pályáján édesanyja indította el, akitől kicsi gyermekként ABC-s könyvet kapott. Magától tanult meg olvasni, s még nem volt hatéves, amikor húsvétra megkapta Petőfi Sándor összes költeményeit szintén édesanyjától. Az első „élő költőt” is neki köszönheti, mert Csokonai Vitéz Mihály szobra előtt ő szavalta el neki a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz című költeményt.

A gyermekkorhoz kapcsolódnak háborús élmények is, melyek kitörölhetetlen nyomot hagytak benne. Világ, világom című kötete foglalja magában első 19 és fél évének történetét.

„Pincelépcsőn tanultam meg járni
…
Csetledeztem, botladoztam félve,
s négykézláb, de fölmásztam a fényre”
(Pincelépcső – részlet)

A debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumba járt, itt találkozott Kiss Tamás költővel, aki irodalmi pályájának kezdetén segítette. Majd a debreceni egyetem magyar-orosz szakán kezdte meg tanulmányait. Még a gimnáziumból hozta az orosz nyelv szeretetét, ahol nagyon jó nyelvtanára volt. Arra tanította őket, hogy egy nyelv nem hibáztatható azért, amit a nyelvet beszélők tettek.

Azután jött ’56, amikor: „orosz tankok teremtettek csendet a versíráshoz”.

„...nekünk nem kell semmi rend,
ha tűz s terror teremti meg,
minékünk nem kell jóbarátság,
ha ágyúszóval magyarázzák,
minket nem győz meg érv, sem eszme
bombázva és szuronyt szegezve!”
(Rend – részlet)

Három verséért, amelyek kézről kézre jártak diáktársai között, és melyeket valaki nem szándékosan, de egy besúgónak is elszavalt, feljelentették. Maga jelentkezett a büntetésért, mert édesapja azt ígérte, másnap kihozza. Hazaküldték: „Ma már nincs ügyfélfogadás, jöjjön vissza holnap”.

Másnap viszont alaposan elbeszélgettek vele, és három versért egy évet mértek ki a huszonéves, szárnyait bontogató fiatalemberre. Miután kikerült, nem folytathatta az egyetemet, évekig csak segéd-, illetve betanított munkásként dolgozhatott. Buda Ferenc, visszagondolva a múlt árnyaira, azt mondja: „Nincs mit megbocsátanom. Vízválasztó volt életemben a börtönben töltött egy év. Utána jó darabig mintha visszafelé folytak volna az idő vizei...”.

’56 egyik mementója Túl a falon című kötete:

„Verhetnek, mint vasat,
más színre mégse váltok:
őrzöm a parazsat
és mérem a világot.”
(Tűnődöm – részlet)

Az esten jelen volt Buda Ferenc legidősebb fia, Buda Ádám énekmondó is, aki édesapja megzenésített verseivel teljesítette ki a lírai utazást. Felcsendült a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes költeménye, a Ne rejtőzz el. Különleges élményt jelentett a nogáj nyelven megszólaló dal is, mely a költő műfordítói munkásságához kapcsolódóan került a műsorba. Buda Ferenc „saját szakállára” kezdett el a Közép-Ázsiában élő népek irodalmával foglalkozni. Ehhez jól jött orosz tudása, hiszen az volt a közvetítő nyelv. Többek között kazah, kirgiz, ujgur, baskír költészettel foglalkozott, s a szocialista országok művészeinek kiírt csereprogramokkal el is jutott ezekhez a népekhez, akik nemrég még nomád életmódot folytattak. Egész gyerekkorában hegyek közé vágyott, de igazi hegyeket Kirgizisztánban látott először. Az ott megismert költők és írók művelt, tájékozott emberek voltak: a könyvtárukban megvolt az egész világirodalom Kínától Amerikáig. Jól ismerték Petőfit, József Attilát és Adyt.

Csak néhány a műfordításai közül:
A szürke héja (kirgiz népmesék, fordítás, 1988)
A láthatatlan tolvaj (kazah népmesék, fordítás, 1988)
Kimondott szó – kilőtt nyíl (török népek szólásai és közmondásai, válogatta, fordította, 1997)
Az utóbbi években pedig ujgur népmesék fordításával foglalkozik.

A költő mesélt arról is, hogyan kaphatott végre tanítói állást, ami mellett befejezhette az egyetemet, Kecskemétről, ahová a hatvanas évek közepén hívták, s amely második szülőhazájává vált. Befogadó városnak nevezte, mely az akkori hazai sivatagos tájakon szellemi oázist jelentett. Itt indult el a Forrás című lap, melyet szellemi műhelyeként is emleget. A lassan 50 éves, szociográfiai és művészeti folyóirat kezdettől országosnak számít, sőt a szerzőit mindig is a teljes magyar nyelvterületről toborozta.

Formálhat-e világot a költő? Amit beszélgetőtársa, Ihász Anna kérdésére Buda Ferenc válaszolt, akár ars poeticájának is tekinthetjük: „Írni kell, mondani kell – hinni kell abban, hogy a költészet hatással van a világra, még ha ez nem is mindig könnyű.” Bornemissza Péter szavait idézte: „Én nem fogom be pörös szám.”

Még jó lett volna elhallgatni Buda Ferencet, aki 80 évesen is sugárzik attól a jóságos ősi erőtől, mely született költővé teszi. Versei gyógyító hatalommal bírnak, feltárják a mélységeket és magasságokat, hogy fájó szépséget és vigasztaló emberséget hintsenek a szívekbe.

„Gömbölyű szivárvány
egykoron valék –
Isten szalmaszálán
rezgő buborék.

Majd a földre hulltam
fénylő mag gyanánt,
látni úgy tanultam
tőled, földanyánk.”
(Isten szalmaszálán - részlet)

Szabados Éva
Fotók: Szabó Béla