994

„Kinyílok, ahogy a könyveimben régről szokásom”

Interjú Hámor Vilmossal

Mint ahogyan ő maga (be)vallja régre visszavezető fogadalma szerint, nem telhet el győri ősz új Hámor Vilmos-kötet nélkül, így 2016-ban a Csodacsákó című mesekönyv bemutatójára készülhet(ünk) a XVI. Győri Könyvszalonon. Az apropó kapcsán ideje volt már a vele való beszélgetésnek, ezért Hámor Vilmost néhány kérdés támogató segítségével leginkább önmagával próbáltam szembesíteni.

Úgy gondolom, a legjobb, ha bevezetésként azt kérdezem meg, amit valószínűleg nem akarsz elmondani nekem, így arra vagyok kíváncsi, amire nem szeretnéd, ha rákérdeznék. Szóval miről nem kíván beszélni Hámor Vilmos egy portrét megrajzoló interjúban?

Ez egy jópofa kérdés. Egyszerű lenne azt válaszolnom rá, hogy no ez az a kérdés, amire nem szeretnék válaszolni. Ám ez nem igaz. Szívesen matatok a gondolataimban, hogy jaj, csak mit ne kérdezzél… Tudod mit? Hagyjuk ezt a végére, mert hátha beletrafálsz, és megkérdezed, ami nem lenne ínyemre. Ígérem, ha nem hangzik el, elárulom, mit éreznék kínosnak.

Rendben van! Fülednél, akarom mondani, szavadon foglak, ha nem így lesz! Ami miatt leültünk most beszélgetni, az a második mesekönyved megjelenése, amelynek éppen a XVI. Győri Könyvszalonon lesz a bemutatója. Kezdjük az elején: mikor fogalmazódott meg benned konkrétan, hogy te mesélő leszel (a lehető legszélesebb értelemben), olyan, aki mosolyt csal a szívekre és forró dobbanásokat a szájakra?

Nem tudom dátumhoz kötni, de emlékezetem szerint régi szokásom: szeretek fecsegni. Ez a meséskönyv, a Csodacsákó című szilveszterkor jutott eszembe. Nem a történetei, hanem hogy legyen. Épp a Budapesten élő unokámnál dadáztunk, amíg a tizenhat hónapos Marcel szülei baráti körben búcsúztatták az óévet. Amikor elaludt, mondtam a feleségemnek, hogy van még pár óra az évből, de már megszületett az újévi fogadalmam. Noha minden évben elhatároztam, hogy nem írok, szünetet tartok az egyéb teendőim miatt, mégsem maradhat Vilikönyv nélkül a 2016. év sem. És lőn! A hét évvel ezelőtt Ámon Laci grafikáival megjelent Pepitatestű Gombóc kalandjai című jóságmeséskönyvhöz hasonló küllemű és bellemű könyv elkészült a Könyvszalonra. Méghozzá olyan lett, amilyennek megálmodtam. A győri Palatia Nyomda a varázslatos csodacsákó nélkül is megvalósította álmomat. A Győrött játszódó hét mesét Kurcsis Laci elbűvölő grafikációi illusztrálják.

Írói pályafutásodat elnézve az a legkevesebb, hogy irodalmi és írástechnikai kaleidoszkóphoz hasonlíthassalak: novellák, sport-életrajzok, kisregények, egyéb kisprózai alkotások (elbeszélések, tárcák, történetek), interjúk, valamint gyerekeknek (és talán felnőtteknek is) szóló mesék. Hogyan fér meg benned ez a sokféle véna úgy, hogy a bennük él(tet)ő, különféle sűrűségű pulzálás nem akadályoz a szabad műfaji mozgásban?

Mindig úgy gondoltam, hogy ami engem érdekel a világból, az érdekelhet másokat is. A szíveket megérintő, lelkeket simogató és humort sem nélkülöző írások rövid terjedelme a kisalföldes újságíróskodásom idején rögzült bennem. Adott volt a hely, ennyi betűt írhatok, és egy idő után ráállt a tollam. Úgy formálódott a gondolat, hogy beférjen az írásomra szánt helyre. Persze néha, vagy nem is csak néha, túlírtam magam, és elő-előfordult, hogy mégis jutott hely a locsogásomnak. A vénámról pedig a nővérkéket kének faggatnod, akik vért vesznek tőlem időnként. Tőlük tudom, hogy sűrű és piros a vérem, tehát nem kék.

Mint ahogyan mosolygó, pozitív szemléletet sugárzó személyes megjelenésed egyedi, immár 15 könyvvel a hátad mögött elmondható, hogy szó- és képfordulataid, a soraidon végigvonuló játékosság, a lélekmarcangoló („finom” lírai és nem erőszakos tekintetben) emóciós eszköztár mind-mind összetéveszthetetlenül mutogat rád. Magától formálódó kiváltság az egyéni stílus, vagy hihetetlen, fogcsikorgató munka eredménye?

Fogcsikorgatásról szó sincs. Nem merengtem még el azon, hogy miként pattannak ki a szósszanatok, de kipattannak. Mint most ez a szösszenetre hajazó iménti szó. Kiváltság lenne? Mi más?

Milyen módszertan áll prózai munkáid hátterében? Kicsit leegyszerűsítve: hogyan írsz?

Sándor György humoralista erre azt válaszolná, ülve, néha hason fekve. De nem bohóckodom el a kérdésedet. Igazából állandóan császkál fejemben a gondolat, egyszer téblábolva, máskor a sólyom gyorsaságával, de az már nem császkálás. Épp ezért nehéz is követni. Papír, toll mindig van nálam. Ha eszembe jut arra érdemes szófordulat, ötlet, bárhol vagyok, Columbo módra keresgélek zsebeimben, és már firkantom is. Éjszaka az ágyam mellett a földön jegyzettömb hever, mert olyankor rohamoznak meg igazán a gondolatok. Én meg villanyt se kapcsolva, fektemben lehajolok az ágyról, és sötétben, félálomban írom, írom, és reggel veszem észre, hogy nem lapoztam, egymásra kerültek a sorok. Próbálkoztam világító tollal is, újabban diktafonnal rögzítem, amikre emlékezni szeretnék a hajnali ébredés után. Nem egyszer előfordult, hogy amikor sötétben bekapcsoltam, épp akkor kapcsoltam ki. Így nem vette fel a suttogó szavaimat. Felvette viszont az órákkal korábban rámondott szavaim után bekapcsolva maradt mini magnóm az alvásomat. Imádnám, ha lehetne számítógépre, vagy nem is arra, hanem egyből üres lapokból álló könyvbe gondolkodni! Szerintem eljön ennek is az ideje, de félre a tréfával! A legtöbb örömet mégiscsak az adja, ha ül az ember a hófehér papír fölé hajolva, és mesélnivalóit hol lassan, hol gyorsabban menekíti rá tollal.

Nem nagy okosság azt tudakolni egy írótól, mennyire van benne maga az alkotásaiban, de én úgy gondolom, azért lehet csupán visszatetsző egy ilyen kérdés, mert a kérdezett vagy nem akar beszélni róla, vagy mert maga sem tudja pontosan. De hogy minden író részt vesz személyiségével a keze alól kikerülő szövegben, azt hazugság lenne tagadni. Nálad mi a helyzet ezen a téren?

Nem visszatetsző a kérdésed. Eszem ágában sincs tagadni, hogy – noha sikerült megszabadulnom tíz kilótól – vastagon benne vagyok a könyveimben. De ettől még be lehet csukni őket… olvasás után.

Hámor Vilmos immár sok tekintetben fogalom, vagy éppen egyfajta szellem(iség), aki akkor is köztünk jár a köteteiből áradó kisugárzással, ha fizikailag nincs is jelen. Mit jelent neked ez a fajta „prófétaszerep”, az az élettel (meg)töltött objektum, amit kifelé képviselsz? És ugyanez befelé milyen következményekkel jár?

Jelen lenni nélkülem? Igen, van ilyen. Kétezer óta járom megyeszerte a nyugdíjas klubokat, évente visszatérek hozzájuk, ha hívnak, és örömömre hívnak. Azt tapasztalom, hogy a vidámság és a szép szavak szeretete nem korfüggő. Mivel a jókedv fertőző, terjesztem a járványt. Tán ez lehet az én „pórfétaszerepem”. És lelkész is volnék valahol, hiszen a nevettetés mellett lelkeket simogatok szavaimmal, történeteimmel. És szívész is lehetek, mert szíveket érintek. Szoktam is mondani a könyvbemutatós találkozóimon a jelenlévőknek: Ha egy sötét szobában találják magukat, ahol minden csupa vér, és a falak rázkódnak, ne aggódjanak. A legbiztonságosabb helyen vannak. A szívemben. Mert itt belül minden csupa vér, és a falak – remélem – még jó ideig rázkódnak, de ők már benne vannak, és engem ez is éltet. A Mosolyszüretes könyvsorozatomnak jó a visszhangja, mégis a negyedik porciónak azt a címet adtam, hogy Fuss el véle!. Üzenvén, hogy itt a vége a sorozatnak. Többen mondták, hogy abba ne hagyjam ám, mert én a vécén is velük vagyok. Kérdeztem is tőlük, hogy nem túl kemény-e a papír. A kérésre aztán megszületett még Szél kedvese címmel az ötödik porció, majd következő évben a Póczik-bombák, idén pedig a Csodacsákó, melynek könyvszalonos bemutatója november 19-én, szombaton déli 12 órakor lesz a Győri Nemzeti Színház Pódiumszínpadán. Apropó, Könyvszalon! A legelsőn tizenöt esztendeje tévés riporterként interjúkat készítettem írókkal, költőkkel, grafikusokkal…, és akkor megfogadtam, hogy ilyen könyvünnep nem lehet Hámorkönyv nélkül. Így jelent meg 2002-ben a Bumeráng, 2004-ben a Szanálás, 2006-ban a Porcelánmosoly, 2007-ben pedig két könyvem is napvilágot látott. Attól kezdve minden évben új kötettel rukkoltam elő. Hogy mindez befelé milyen következménnyel jár? Gazdagít. Az előadásaimra úgy érkezem, hogy adni akarok, és mindig én kapok többet. Jóízű kacajokat, elmorzsolt könnyeket.

Lehetséges a megíróra nézve bármilyen káros szellemi vagy érzelmi hatás egy-egy újabb könyv befejezésekor? Hogy amit beletettél magadból, az véglegesen benne is marad, nem a részed többé? Hogy a szöveg teste visszafordíthatatlan változásokat okoz benned akár jó, akár rossz értelemben? Hogy a mű álarca nem takar többé téged, vagy éppen ellenkezőleg, ismét el- és máshogyan takar?

Egy-egy könyv megjelenése már-már olyan érzés, mint a gyermek születése. Van tapasztalatom mindkettőből. Kosztolányi Dezső írta a Menj, kisgyerek című versében: „Most vége ennek is. Menj, drága gyermek, édes kisfiam. A te utad a végtelenbe visz, de én előttem már a semmi van.” Előttem nem a semmi tátong, mert én benne maradok könyveim utóéletében, kísérem őket klubról klubra nemcsak itthon, de határon túlra is. A szlovákiai Somorjára, a nürnbergi és ingolstadti, augsburgi magyarokhoz. Velem maradnak azok az élmények, amelyek a gyötrelemmel telt órák mellett értek a könyv írása közben. Életem legboldogabb éve az idei. Kora tavasz óta, ahogy benne éltem a Csodacsákó meséiben, maga volt a csoda! Jártam a Püspökerdőt, vissza-visszatértem gyerekkorom régi utcáiba vagy azok eldózerolt hűlt helyére a valahai kekszgyár mellett, ahol a mesék játszódnak. Amikor a klaviatúra fölé hajoltam, és hizlaltam a sorokat, visszacsöppentem a mennyei gyerekkorba. Vagy a Van zsákjában minden jó című mesét írva négy évtizednyi Mikulásozás gyönyörűséges emlékeit élhettem át újra, mondhatni egész esztendőm karácsony közeli hangulatban telt. Vagyis szó sincs arról, hogy amit beletettem magamból a könyvbe, az ne lenne részem többé. Igaz, benne marad, de bennem is. Hogy a mű álarca takar-e vagy sem? Minden könyvem kitárulkozás, pőrére vetkezés.

Mit lát maga előtt Hámorvili, és meddig látja mindezt? Tervekről vagy sorsról beszélhetünk, ha a jövőt firtatjuk?

Szeretnék egyszer úgy írni könyvet, hogy ne szorítson a határidő, jusson több időm tanítani, előadásokra utazni. De! Mielőtt lefogyna a zsinór és csupasz lenne az orsó, még oly sok mindent szeretnék kiírni magamból. Például a 2004-ben megkezdett regényt befejezni, újabb mesékkel megajándékozni a gyerekeket… Adós vagyok még az első kérdés megválaszolásával. Ahogy az emberre rakódnak az évek, rájön, hogy nincs takargatnivalója. Ha valaki megtisztel kíváncsiságával, örömest válaszolok neki. Nincs kínos kérdés, nincs tabu. Kinyílok, ahogy a könyveimben régről szokásom.

 

Hámor Vilmos Csodacsákó című könyvének bemutatójára a XVI. Győri Könyvszalonon november 19-én (szombat) 12 órakor kerül sor a Győri Nemzeti Színház csillárszintjén felállított pódiumszínpadon. A beszélgetőtárs Svihák Oszkár lesz.

Szilvási Krisztián

2016.11.15