Leonard Cohen 1934. szeptember 21-én született a kanadai Quebec-tartományban, egy lengyel-litván származású zsidó családban. Születésétől kezdve kohanita nevelést kapott, így nem véletlen, hogy a hit és a vallás egész életművét körbelengi. Gyerekkorát aztán félbetörte apja korai halála – ezt dolgozta fel első, erősen önéletrajzi ihletésű regénye is, A kedvenc játék.

A McGill Egyetemen töltött évek alatt kezdett el komolyan foglalkozni az írással, ahol példaképe, a költő Irving Layton lett az egyik professzora. Az egyetem után is megmaradt az irodalom mellett, amit az apjai öröksége miatt engedhetett meg magának. A hatvanas évek jelentős részét a görögországi Ídra-szigeten töltötte, ez idő alatt több regénye és verseskötete jelent meg. Egyik-másik versből később dal is lett, ilyen például a nagyszerű A Thousand Kisses Deep.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

1967-ben az anyagi sikertelenség miatt felhagyott az irodalmár karrierrel, és az USA-ba költözött, hogy folkzenész legyen. Első nagy sikere a Suzanne lett, Judy Collins előadásában, mivel eladta a szám jogait – nem véletlenül ez a dala lett a legtöbbször feldolgozva.

Cohen többnyire folkfesztiválokon lépett fel, az egyik ilyenen figyelt fel rá John Hammond, a Columbia Records képviselője, aki szerződést ajánlott neki. Így készült el a Songs of Leonard Cohen, ami a hosszú életmű ellenére is az egyik legjobb albuma maradt, az olyan, mára klasszikusnak számító daloknak köszönhetően, mint a Master Song, a már említett Suzanne, vagy a talán még jobb So Long, Marianne.

A McCabe és Mrs. Miller című westernhez (aminek egyébként Zsigmond Vilmos volt az operatőre) a rendező Robert Altman három számot használt fel a művész bemutatkozó lemezéről. A koprodukció olyannyira tökéletesen sikerült, hogy elképzelni sem lehet a filmet a The Stranger Song, a Winter Lady és a Sisters of Mercy nélkül.

Két éven belül, 1969-ben megjelent Cohen második nagylemeze, a Songs from a Room, olyan kultikussá vált remekművekkel, mint a Bird on a Wire, a The Partisan, a Seems So Long Ago, Nancy vagy a Story of Isaac. Az album hátsó borítóján Cohen akkori múzsája, Marianne Ihlen látható, őhozzá írta a So Long Marianne és a Bird on a Wire-t. Ihlen idény nyáron hunyt el, hozzá írt búcsúlevelében Cohen azt írta, úgy hiszi, ő is követni fogja nemsokára, olyan közel van hozzá, hogy ha kinyújtaná a kezét, el is érné őt. Cohen saját bevallása szerint szeretett túldramatizálni dolgokat, ezúttal azonban komolyan gondolta.

Tartva a kétéves ütemtervet, 1971-ben érkezett a harmadik album, a Songs of Love and Hate. Az első két lemezhez hasonlóan továbbra is az akusztikus gitár uralta a kivétel nélkül melankolikus dalokat, Cohen hangja azonban mintha mélyült volna egy keveset. Olyan klasszikusok születtek meg ezzel az albummal, mint az Avalanche, a Dress Rehearsal Rag, vagy a Famous Blue Raincoat.

A hetvenes években Cohen már rendszeresen turnézott az USA-ban, Kanadában és Európában, de Izraelben is többször fellépett, közben pedig megjelentetett még egy nagylemezt, New Skin for the Old Ceremony címmel. Az évtized vége felé azonban szeretett volna változtatni a hangzáson, így következő albumát, a Death of a Ladies’ Man-t Phil Spectorral készítette. És bár nem volt teljesen elégedetlen Cohen a végeredménnyel, elég groteszknek tartotta, és következő lemezének felvételekor (Recent Songs) inkább visszatért a hagyományosabb hangszereléshez. Ez volt az első olyan stúdióalbum, amin Cohen közeli barátja, Jennifer Warnes volt a háttérénekes.

A nyolcvanas években még többet turnézott, fellépett például Lengyelországban nem sokkal a hadiállapot vége után. Két albumot jelentetett meg az évtizedben, a Various Problems-t és az I’m Your Man-t. Az 1984-es Various Problems-en jelent meg a zseniális Dance Me to the End of Love, és a számolhatatlanul sok feldolgozást megélt Hallelujah.

Bár már az előző album is mutatott szintipopos elemeket, az 1988-ban kiadott I’m Your Man volt Cohen igazi szintipop lemeze, ami egy új korszak kezdetét jelölte. Ezekre a dalokra a társadalomkritikus témák jellemzőek, elég csak a First We Take Manhattan-re vagy az Everybody Knows-ra gondolni.

A kilencvenes évek elején még megjelent a The Future című lemez, ami egy újabb kultfilmhez, a Született gyilkosokhoz szolgáltatott betétdalokat (Anthem, The Future, Waiting for the Miracle), majd Cohen öt évre visszavonult a Mt. Baldy Zen központba, ahol buddhista szerzetessé is avatták.

2001-ben aztán újabb albummal tért vissza (Ten New Songs), amit pár évvel később a jazzes Dear Heather követett. A következő években azonban leginkább azzal kapcsolatban lehetett hallani Cohenről, hogy egykori menedzsere gyakorlatilag az egész vagyonát elsikkasztotta. Az ügyből per lett, amit ugyan megnyert Cohen, anyagi helyzete miatt azonban hetvenen felül újra turnézni kényszerült. A 2008-2010-es világkörüli turné (melynek keretein belül Magyarországon is fellépett) olyan jó sikerült, hogy 2012-ben Cohen új nagylemezt jelentetett meg Old Ideas címmel. Az albumot újabb kétéves világkörüli koncert és egy újabb album, a Popular Problems követte. Mindkét lemez kritikai siker lett a nagy visszatérő Cohen-től, utóbbi albumon található például a nagyszerű Nevermind.

A kétezer-tízes évek, egyébként kifejezetten bluesos, Cohen-albumainak azonban már a kiábrándultság, a lemondás és az elmúlás a fő témái. Hasonló a helyzet az énekes utolsó, tizennegyedik nagylemezével, a You Want It Darker-rel is, ami pont három héttel ezelőtt jelent meg, és ami – mint azt már leírtuk – tökéletes Requiemje Cohen életművének. Csak valahogy mégis reméltük, hogy még nem ez lesz az.

ROSKA
Forrás: langologitarok.blog.hu