513

Felnőtt férfikarrá értünk

The Kolin – interjú Linczényi Márkóval

Nagyon az a benyomásunk, mintha egy megkomolyodott Kolin állnak előttünk. Az elég innovatívra sikeredett új klip is inkább különlegességével tüntet, mintsem botrányos attitűdjével. És napokon belül itt az új album is. Mi történt veled, tényleg komoly a változás? – kérdeztük Linczényi Márkó zenekarvezető-producer-énekest.

Felnőtt férfiakká értünk, akármennyire is küzdöttünk ellene. A Ferigeri már kopaszodik, én őszülök, csak a Kipi fiatal, őt viszont takarják a dobok. Ezenkívül pedig szerettünk volna valami komolyabbat alkotni. Az egyszerű pózolás már nem izgalmas, sem nekünk, sem a közönségnek. Nyolc évnek kellett eltelnie, amíg megértünk egy új lemezre. Viszont úgy érzem, hogy megérte ennyit várni, mert fontos, hogy csak akkor jelentkezzünk új lemezzel, ha komolyan gondoljuk. Ezenkívül nem csak egy sima lemezzel jelentkezünk. Az albumot egy komplett gondolatiság kíséri. A számok ihlette képzőművészeti alkotásokból kiállítást rendezünk, ahol a 12 kép mellett fülhallgatóval hallgathatók az aktuális zeneszámok. A lemez is rendhagyó formában jelenik meg. A zenekar tagjaival és a rajongóval közösen készített Polaroid kép maga a lemez, amelyhez saját borítót terveztünk, és a saját oldalunkról tölthető le az egész pakk. Szóval az „elmúltnyolcévben” nem pihentünk vagy drogoztunk, hanem dolgoztunk szépen.

Az új album mennyiben hasznosít újra emblematikus Kolin-magatartásformákat és kompozíciós technikákat?

Ami az első lemezből visszaköszön, az a játékosság és az, hogy egyáltalán nem akarunk megfelelni semmiféle elvárásnak. Az első lemeznél nem is tudtuk, mik ezek az elvárások, ezért könnyű volt leszarni azokat. Aztán később sok évembe került, amíg kerestem a tökéletes popzene receptjét, mire sikerült rájönnöm, hogy csak akkor lesz jó a végeredmény, ha az ember nem receptből készíti. Így közel nyolc évnek kellett eltelnie, mire újra elengedtük az elvárásokat, és helyettük inkább azzal foglalkozunk, ami bennünket érdekel. Sem a piac, sem a közönség nem korlátoz bennünket. Hangszerelésben is saját magunkhoz közelítünk, és távolodunk a gépektől. A szintipop hangzás majdnem teljesen elveszett, és újra felfedeztük, hogyan tudunk igazi hangszerekkel igazi hangulatokat megragadni. Így a lemezen élő zongora, Rhodes, dob és gitár, stb. mellett rengeteg élő teret is felvettünk, ami azt jelenti, hogy az egyes hangszereket különböző termekbe és lépcsőházakba tettük, hogy így hozzunk létre minél természetesebb vagy épp különlegesebb hangzásokat.

Mintha alábbhagyott volna, hogy is mondjam finoman, a b***lásotok is. Jól látom?

Jól látod. Egyrészt, ahogy már mondtam, felnőttünk, másrészt pedig a világ is sokat változott az első lemezünk óta (2008). Akkor talán még volt is helye egy ilyen provokatív figyelemfelhívásnak. Ma már inkább kerekasztal-beszélgetésekre járok LMBTQ témában, mintsem flitteres macskanadrágban vonaglanék a színpadon. Szerintem ezzel sokkal többet is teszek az ügy érdekében. Bár, ha kezdetben nem vonaglok, és nem vagyok „díszb**i”, most nem hívnának, és nem tudnék kiállni az elfogadó gondolkodásért például. Meg hát amúgy is, azért elég jó volt a seggem azokban a cicanadrágokban.

Kostil Lukával készítetted az új klipet, mintha a Kostil testvérekkel már örök sziámiságban tudnál létezni csak? Mi indukálta a klip létrejöttét, mennyire folytál bele? Miért szerepel benne például az Ivan és a Parazol dobosa?

Tök érdekes, hogyan folyik össze időről időre a munkánk. Az első lemez előtt pár évvel kezdtünk el együtt dolgozni velük, sőt, még a zenekar neve is a Danilával közösen született (Ko-stil-Lin-czényi). Azóta a legjobb baráti társaság vagyunk, de egyre ritkábban tudunk közösen dolgozni, mert mindenki más országban és más projekteken dolgozik. Mégis most a kiállítás és az egész artwork az új lemezhez megint közösen jött létre a csapattal (Ghyczy Dia grafikus és Garai Gábor fotós szintén visszatérő „Kolin-tagok”). A klipet néhány éve forgattuk, és akkor éppen nem volt dobosunk, így Bálint jött, és segített betanulni a világ leghosszabb pacsiját, és részt vett a Guinness-rekordok megdöntésében. Ugyanis azt találtuk ki, hogy úgy törünk világhírnévre, hogy különböző rekordokat döntünk meg, és hitelesíttetjük a bizottsággal. A hitelesítés azóta is várat magára, ezért inkább kiszivárogtattuk a felvételeket, hogy szolgáljanak bizonyítékul, mi nem csupán zenészek, de Guinness-rekorderek is vagyunk.

Lesz előzenekar is, mit kell róluk tudni?

Az Adolescens: fiatalok és én nagyon szeretem őket. Tök hiteles britpopot nyomnak, és most már ők az ügyeletes cukifiúk, nem pedig mi.

Közben médiasztárkodtál is, zsűritag voltál a kereskedelmi tévében. Mit tanultál belőle? Vagy annyira megundorodtál a felhajtástól, hogy ezért lett most komolyabb a zenekar?

Imádtam csinálni. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is televíziózni fogok, és mégis sikerült a legnézettebb műsor zsűritagjaként kezdenem. Szerintem pont azért esett rám a választás, mert semmiféle tévés múltam nem volt, így elvárások sem voltak sem velem szemben, sem nekem magammal szemben. Ha tetszik, nekem nem volt vesztenivalóm. Azt mondtam és úgy, amit és ahogy gondoltam. Nem manírkodtam, nem próbáltam megfelelni semmiféle képnek, hiszen nem is létezett rólam semmiféle kép. Pont ezért magát a szereplést iszonyúan élveztem. Nagyon izgalmas volt 600 produkciót végignézni, és mindegyikről véleményt mondani, és nagyon tanulságos volt belelátni, hogy működik egy ilyen szórakoztató gépezet. Semmi rossz érzésem nem volt utána sem, egyáltalán nem bántam meg, sőt. Persze jólesik visszatérni a zenekarhoz teljes állásban, és azzal foglalkozni, amiről gyerekkoromban álmodoztam. De ezek a dolgok mindig vetésforgóban működnek. Egyszer a színpadon állok, aztán a tévében ülök, aztán írok valamit, aztán meg egyszer csak elmegyek sztepptáncot tanulni.

Prieger Zs.
Forrás: langologitarok.blog.hu

2016.11.10