1780

Idáig tudom a történetet

„Két szubjektum harca” a Lovasi-Lévai könyvben

2014. november 8-án a XIV. Győri Könyvszalon bizonyos tekintetben legmeghittebb (saját élet-boncolgatós, -bizonyítgatós) könyvbemutatóján két azonos korú, érdeklődésű, tapasztalati- és emlékgóccal bíró férfi feszült egymásnak szellemileg, közös kollaborációjuk bizonyítéka felett ülvén tort. Nos, a történet Lovasi Andrásról Lévai Balázs által idáig biztosan tudott.

S ha már tor (bár ebben az esetben nem emberi, hanem állati halotti): a könyv ötlete még évekkel ezelőtt vetődött fel Lévai Balázs részéről egy Lovasi Andrással történő, közös (pálinkázós) disznóölés alkalmával. Persze a kisüstin túl további noszogató tényező volt a tapasztalat, hogy a jó témákkal nem szabad várni, mert valaki más előbb-utóbb úgyis megírja őket. Lovasi reakciója őszintén és egyúttal jogosan is hangzott, a válasz nemkülönben: „Én ehhez nem vagyok még elég öreg.” „De te már most sem emlékszel semmire…”

Az Idáig tudom a történetet megszületéséhez aztán nemcsak Lovasi (időnként keszekusza, de hellyel-közzel kifésülhető) emlékei adtak támasztékot, hanem többek között az anyukája, a menedzsere visszaemlékezései is, így a sztori korrekt háttérmunka és „ellenőrzések” során nyert valódi testet. „Fater sportoló volt, bokszoló, egy ezüstéremmel, én ezt hurcoltam magammal, hogy nekem is sportolnom kell. Ez egy ilyen bónusz, nem szerepel a könyvben… és így született a könyv is, hogy leültünk, és én elkezdtem hülyeségeket beszélni.”

„Akartam egy őszinte könyvet, de én nem vagyok egy klassz csávó, csináltam eléggé gáz dolgokat, amelyek egy PR-ízű kiadványban nem jelenhetnek meg… Ez a könyv nem ilyen: amikor elolvastam, azt mondtam Balázsnak, ez a csávó egy idegesítő figura. Az alapkoncepció úgy indult, kezdjük mélyen, ahonnan csak felfelé vezethet az út, egyfajta ’fejlődésregényként’.” Az előszó (amely valójában nem az eredeti, hanem már egy második verzió) pontosan ezt tükrözi vissza. A visszajelzések szerint akik szeretik ezt a könyvet, éppen ezt az őszinteséget szeretik benne, a felütést, amely „politikailag nem korrekt”, de ugyanakkor a kritikusoknak is ugyanez a kapaszkodója – persze a másik oldaláról.

Lovasi András egyúttal amolyan generációs könyvet is szeretett volna, így az interjúk anyaga és a szereplők ezen elképzelés mentén is szerveződtek. A lapokon kicsit kap Kovács Ákos, közepeset a Quimby és nagyot a Tankcsapda, de megbántani senkit sem szerettek volna, csupán a saját popzene-látásuk jelenik meg, valamint az az általános kérdés: van-e popzene giccs nélkül? „Nem direkt személyeskedés van, csak magyar példákon keresztül beszélünk a témáról, a visszajelzésekkor pedig elindult egy kollektív nosztalgiázás. Aki elég intelligens, és van humorérzéke, azt nyugodtan fel lehet ’dolgozni’. A baj az, hogy Magyarországon nincs kritikai zenei újságírás, csak PR-írások vannak. Ha lenne ilyen, sokkal nyíltabban tudnánk ezekről beszélni. Manapság a kétes, giccs vagy blöff-ízű produkciók tudnak sikeresek lenni, és ezek elhallgattatják ezeket a kritikai törekvéseket.”

Lévai Balázs bevallotta, nem úgy indult a könyv, hogy a Lovasi-család története lesz, de a munka során kibontakozott egyfajta leképeződése az ország két különböző csücske egész társadalmi beállítódásának annak összes tulajdonságával és karakterisztikájával. Összességében nézve Lovasi András egy nem ismert oldala, illetve úgy is lehet mondani, mélysége jelenik meg a könyv lapjain. „Ha egy alkotóból eltűnik ez a fajta kérdőjel, akkor ott már nagy baj van.” A Kispál és a borz egykori, a Kiscsillag mostani frontembere ma már tudja, hogy időnként meg kell állni egy pohár bor mellett, megtorpanni, de utána egy új kihívást kell találni, és ha nincs máshol, „magamból kell kihúzni egyet. Ha mesterségesen bezárod magad egy körbe, óhatatlanul is elszürkülsz, és a saját imidzsed rabja leszel.”

Hogy mennyi a könyvből a Lovasi, és mennyi a Lévai? Nyugat-Európában és Amerikában bevett forma, hogy egy rocksztárról egyes szám első személyben ír könyvet egy vagy több szerző. Ehhez a hazai „próbálkozáshoz” Lévai Balázs mintegy heurisztikusan kiáltott fel: „Írjuk meg a legjobb magyar rock-önéletrajzot… mondjuk ez nem volt nagy vállalás, mert előttünk egyet sem írtak… Engem ebből a könyvből az tanított meg, az az ambíció eddig belőlem nagyon hiányzott, hogy bele lehet bújni másnak a bőrébe, ezért roppantul élveztem!”

Lovasi így foglalta össze a kötetet: „Az általános vélemény a könyvről, hogy jól lehet olvasni; elkezded olvasni, és jólesik. Mindketten kétkedve vágtunk bele a dolgokba, ez a forma mindkettőnk számára újdonság volt.” A két „szubjektum” között helyet foglaló beszélgetőtárs, Hancz Gábor végül ezzel a mondattal fordult Lévaihoz: „Közelebb jutottál-e a titok nyitjához?” A kérdés megállt a levegőben, leírt egy-két kört a szerzők és a közönség fölött, majd megválaszolatlanul illant a semmibe. Azt hiszem, tényleg csak idáig tudhatjuk a történetet.

Szilvási Krisztián

2014.11.10