Az El Camino – a rejtélyek árnyékában című könyv szerzője, Demeter D. Zoltán szülővárosából, Kolozsvárról felkerekedve végül Magyarországon horgonyzott le: az Út hívta, szólította, így járta be eltérő útvonalakon az El Camino mellett a nagyvilág számos zegzugát. Szülőhelye egykor a történelmi Magyarország „gyöngye” volt, melyet a politika a magyar gyökerektől való elszakadásra ítélt, így lett idegen a magyar egykori szülőföldjén.

Megismerhettük vendégünk életkörülményeit, mely szerint akkoriban nem volt egyszerű a sorsuk, de a meleg családi légkör szerencsére jótékony védőburkot jelentett. Ő maga úgy érzi, hogy az ősi földtől elszakadván, nem igazán tud „gyökeret verni”, ugyanakkor mégis három helyre mintegy „hazatér”: Németországba, Magyarországra és Erdélybe. Hozzánk vargabetűvel érkezett: sokáig rideg elutasításba ütközött a Magyarországra való letelepedés szándéka („mi lenne, ha úgymond minden jöttmentet befogadnánk” – így hangzott a bürokratikus hivatalnokok kegyetlen válasza), így csak jóval a rendszerváltás után sikerült hazánkban letelepednie.

A Hangraforgó Klub novemberi rendezvényének bevezetőjeként egy rövidfilmet tekinthettünk meg, ebből kapván képet a vendég sokoldalúságából, aki számos találmánnyal büszkélkedhet: tervezett például lakókocsit, de egyéb technikai csodák is dicsérik kreativitását. (Sajnos az akkori román hatalom szeretett más kincseivel büszkélkedni, így orozva el egyik találmányát.) Demeter D. Zoltántól – mint ahogy már elhangzott – a könyvírás sem idegen, számos mű került már ki a kezei közül. A kiadókkal való huzavona azonban – legalábbis átmenetileg – eltántorította a további könyvek szerzésétől, s inkább a festészet birodalmába kalandozott el, gyönyörű tájképeivel váltva ki csodálatot.

Ennek ellenére tagadja, hogy különleges tehetség lakozna benne, inkább nagyon szorgalmasnak tartja magát. Véleménye – miként más autentikus személyeké is – az, hogy nyolcvan százalék szorgalom szükségeltetik ahhoz, hogy a mintegy húsz százaléknyi „isteni szikra” érvényesülhessen. Úgy érzi, hogy amihez igazán tálentuma van, a zene, azon az úton rövid ideig haladt: zongoratanárnője nem igazán humanista módszerei elriasztották, hogy a sport, a vívás felé forduljon, melyben gazdagon aratott babérokat (öt bajnoki aranyérem, Schmitt Pált is legyőzte).

Gondolkodásában a szokványos, úgymond vízszintes gondolkodás helyett nála a „függőlegesség” érvényesül. Ez utóbbi híjával van az aggodalomnak, nem vetít előre történéseket, így egészségesebb életszemléletet alapoz meg. Az El Camino zarándoklatáról elmondta, hogy az első utat követően szükségszerű az inspiráció a megismétlésre, hívja az Út, hogy megtapasztalja a Lét örömeit. Ugyan nem látogatja buzgón isten házát, de megvan benne a vallás érzülete. A legfontosabb dolognak azt tartja, hogy legyen egy hely, ahová feltétlenül tartozik az ember. Ennek megkoronázásául egy olyan meglepetés kisfilmmel szolgált, amely mindén ízében a sajátja: ő írta, rendezte, és szerezte hozzá a kísérőverset, melynek intése: Ne légy gyökértelen!

Költő barátja, Kasza-Marton Lajos egy hozzá írt verssel köszöntötte őt, a Hangraforgó Klub zenei anyaga pedig számos költő verseiből tevődött össze. Tematikája nagyban illeszkedett az est mottójához: Sulyok Vince, Nagy László, Kányádi Sándor, Reményik Sándor versei hangzottak el megzenésítve, a megszokott remek énekes-hangszeres előadásban.

Nagy László versében a nagybetűs életbe, a felnőttkor világába „érkezik”, hátrahagyva diákéveit. Reményik Sándor identitásunk megőrzésére hív bennünket, amikor az ősi földet elbitorolták: „A nyelv ma Néktek végső menedéktek”. Meg kell őrizni, ápolni kell; szépen és jól kell magyarul beszélni, írni, gondolkodni. Az aktuális hatalom elnemzetlenítő szándéka két erődbe ütközhet: ne hagyjátok a templomot és az iskolát! Nem maradhatott ki az est programjából Buda Ferenc munkássága sem: a nyolcvanadik életévét betöltött költőt a közeljövőben a XVI. Győri Könyvszalon rendezvényén láthatjuk (november 19. szombat, 17 óra, Győri Nemzeti Színház Kisfaludy Terem).

Az est által sugallt utak azonban még nem értek véget. Az újév első hónapjait Hangraforgóék Ausztráliában töltik: egyfajta modern regösökként a hazai vers és dal üzenetét sugározzák a távoli kontinensen. Miként Tinódi Lantos Sebestyén a hősi helytállást énekelte udvarházról udvarházra járva, a Hangraforgó együttes előadói, F. Sipos Bea és Faggyas László a magyar ének- és zeneművészet diadalmas útját járhatják be, tehetik nyitottá az ausztrál füleket. A távoli kontinensen sok magyar él; kit a diktatúra elől való menekülés, kit a jobb élet vágya hajtott.

Hangraforgóék látogatása felbecsülhetetlen értékű, hiszen szellemi táplálékot nyújtanak az állampolgárként ausztrál, szívükben magyar embereknek. Roppant fontos az óhaza emlékének megőrzése, a már kint született unokáknak, dédunokáknak való áthagyományozása, hogy idővel se haljon ki a magyar érzés, ne lazuljon, illetve szakadjon el a távoli Magyarországgal való kapcsolat jelképes „köldökzsinórja”.

A messzi távolból megérkezve aztán majd ismét útra kerekednek, hogy Wittenbergbe érkezzenek. 2017-ben lesz a reformáció ötszázadik évfordulója, a helyi pályáztató először versre, majd annak megzenésítésére írt ki pályázatot, amelynek zenei győztese a Hangraforgó együttes lett. A novemberi est publikuma így abban a megtiszteltetésben részesült, hogy ők hallhatták első alkalommal a dalt (Wittenbergbe kottát kellett küldeni).

A decemberi klubprogram majd közéleti dalok jegyében telik, ahol az est főszereplője a blues műfaja lesz.

Csiszár Antal
Fotók: Szentpétery Ildikó, Cseke Gabriella

Fotógaléria: Novemberi Hangraforgó Klub a megyei könyvtárban

31 kép