813

Régi jó dolgok

The Cure-koncerten voltunk

Igazán nem mondanám, hogy a fiatalságom a Cure bűvöletében telt, de azért mindig jó barátok voltunk: néha tisztességgel meghallgattam egy-egy lemezüket, és mint nagyjából minden kicsit gyereklelkű ember, én is bármikor meg tudom hallgatni tízszer egymás után a Friday I’m in Love-ot. Abban pedig biztos voltam, hogy illik őket megnézni koncerten még annak ellenére is, hogy Robert Smith már tényleg jobban emlékeztet egy alkoholista vénasszonyra, mint a gót érzelemvilágú lányok atyaúristenére, hiszen egyszerűen jó érzés kimondani, hogy a Cure-t is láttam élőben.

Azért nem véletlen, hogy Robert Smith-ről egyetlen közeli képet sem láttam a koncerten, mert tényleg nem azt a formát hozza külsőre, amire a képekről emlékszünk, de a koncert több szempontból is a „régi” dolgokat hozta elő mindenkiből. Nyilván ott volt egy tonna egykori grufti, akik kicsit még vissza akarták kapni a régi éveiket, ott volt egy zenekar, aminek a legújabb dalai is régiek, ott volt pár fiatal, akik legalább kicsit meg akarták tapasztalni, mi volt régen, és ott voltam én, aki már el is felejtette, hogy régen végig tudott nézni ásítás nélkül három órás koncerteket is.

Igen, három órás volt, és még ebbe sem sikerült annyi dalt belenyomni, hogy mindenki elégedett legyen. Ami érthető is egy olyan zenekar esetében, ami egyszerre hódította meg a temetőben verset írogató „elvontakat” és az egyszerű gitárpopra táncolni akaró réteget. 13 lemeznyi dalból pedig nyilván mindenkinek van privát kedvence is.

Óriási mázli, hogy én képtelen vagyok panaszkodni a Cure-ra. Az egész műsor egyszerűen annyira egyben volt, hogy valahogy az se tudott zavarni, hogy a zenészek csak keveset mozognak a színpadon, és valahogy az általam rettegett három órás hossz is jó hatással lett a dolgokra. Egyszerűen azért, mert kicsit jó belegondolni, hogy egy időben még nem akartam kétpercenként a telefonomat nyomkodni, ha épp csak állni kéne és nézni valamit, több lemezt sem kapcsoltam ki a közepénél azért, mert már rég valami más jár a fejemben, és voltak például zenekarok, amik évtizedeken keresztül tudtak megtölteni egy Papp László Sportarénát itthon.

Az utóbbi szempont lett kicsit fájdalmas a koncert végére. Az ilyen bulikon valahogy mindig azt érzem, hogy a popzene közösségformáló részének már bőven a legvégén vagyunk, hiszen képtelen vagyok mondani akár egy zenekart is, amiből kinézném, hogy 60 éves koruk körül telt házakat fognak tudni csinálni a nosztalgiázó irodistákból. A legutolsó fiatal zenekar, ami sok embert össze tudott hozni Budapesten, az Imagine Dragons volt, aminek szerintem a koncerten jelenlévők közül sokan már a létezését is letagadnák szívük szerint.

Visszatérve a Cure-ra, újra bebizonyították, hogy a nosztalgiakoncerteknek igenis van értelme. A Friday I’m in Love több mint húszévesen sem kevésbé tökéletes dal, mint 1992-ben volt, a Lullaby még mindig tökéletesen alkalmas lenne arra is, hogy akár 24 órában szóljon megszakítás nélkül a háttérben, és külön is lehet sorolni az összesen 31 elhangzó dal előnyeit. Ezeket a dalokat vagy így hallja az ember egy kicsit öregedő zenekartól élőben, vagy sehogy. Akkor már így, és ha igazak a feltételezések, hogy ez a turné már lassan Robert Smith-ék búcsúja az aktív zenéléstől, akkor ez a búcsú nem egy kötelező tiszteletteljes kézfogás, hanem egy nagyon lendületes baráti ölelkezés, a végén némi filmes hátbacsapkodással.

A játszott dalok: Shake Dog Shake, Fascination Street, A Night Like This, Push, In Between Days, Step Into the Light, Pictures of You, Lullaby, Kyoto Song, Lovesong, Sleep When I’m Dead, Just Like Heaven, From the Edge of the Deep Green Sea, Want, The Hungry Ghost, One Hundred Years, Give Me It, At Night, M, Play for Today, A Forest, Burn, Never Enough, alt.end, Wrong Number, The Lovecats, Friday I’m in Love, Doing the Unstuck, Boys Don’t Cry, Close to Me, Why Can’t I Be You?

_FÁ_
Fotók: Artlasso
Forrás: langologitarok.blog.hu

2016.11.02