1397

Régi és új világ határán – Széchenyi István reformkori törekvései

Dr. Tóth Imre történész előadása a megyei könyvtárban

Október 26-án Régi és új világ határán – Széchenyi István reformkori törekvései címmel tartott előadást Dr. habil. Tóth Imre Phd. történész a megyei könyvtárban. A Soproni Múzeum igazgatója vázolta a XIX. század elején formálódó magyar viszonyokat, ahol beszédének középpontjában gróf Széchenyi István állt.

Előadásának gerincét a polgárosodás felé vezető első lépések alkották, amelynek útján a XIX. század első harmada tényleges mérföldkő volt. Ekkor már érződött a változás magyar mentalitásban, mely ugyan először csak egy szűk réteget érintett, de persze minden kezdet nehéz. Barangolva régmúltunkban, rá kell mutatni arra a fáziskésésre, mely a magyar történelmi folyamatokat meghatározta a művelt Nyugattal szemben (mi mindig valamiről „lekésünk”). Nagyformátumú uralkodóink ugyan értek el számottevő eredményeket, de az idővel nem lehetett versenyt futni; ami nálunk kivételes királyi teljesítmény, a Lajtán túl szerves, folyamatos fejlődés volt.

Az állami egység megszűntével és az ország függetlenségének elvesztésével esélyeink romlottak, messze estünk a fejlődés centrumától. Bár az idegen Habsburg-dinasztia igyekezett korszerűsíteni az államapparátust, nálunk ez mint a rendi kiváltságok elleni támadás jelentkezett: szembekerült a modernitás és a függetlenség. Nyugat-Európában a németalföldi, az angol, majd a francia forradalom a polgári fejlődés-gyarapodás útját nyitotta meg, Hollandiában és az Egyesült Királyságban a nemesség is megőrizte befolyását (igaz, ez már egy polgárosult, az új időkhöz idomult nemesség volt). Nálunk azonban foggal-körömmel ragaszkodtak kiváltságaikhoz, csupán magukat sorolták a nemzet tagjai közé (a rendi nemzet lényege: mindenki, aki politikai joggal rendelkezik, rendi nemzet tagja, nyelvhatárok nem jelentenek akadályt), így honfiúsítottak idegen származásúakat is, erősítve az aulikus tábort. A nemesi alkotmány sáncain kívül rekedt jobbágyok ebben az értelemben nem tagjai a nemzetnek.

A politikai jogegyenlőtlenség, az archaikus ipari szervezeti formák (céhek) továbbélése a fejlődés kerékkötői voltak. A török megszállás alatt az udvar nem tudott a nemesség nélkül hatékonyan kormányozni, a kiváltságosok pedig rá voltak utalva Bécs és a birodalmi rendek financiális forrásaira és gyakran fegyveres erejére is. A XVIII. század felvilágosult uralkodói korszerűsítési törekvéseiket a nemesség ellenében igyekeztek megvalósítani, II. József rendeletei mélyen a magyar lelkekbe tapostak, a császárnak – ha halálos ágyán is – tapasztalnia kellett, hogy a népet akarata ellenére nem lehet boldogítani. A magyar nemesség II. József halála után ünnepelt, Bécsből bandérium hozta haza a Szent Koronát, a magyar viselet, tánc a német abszolutizmussal szembeni ellenállás markáns kifejezője volt, tragédiája azonban abban rejlett, hogy a jövőbe mutató fejlődési trendekkel szemben állt.

II. Lipót korai halála után, I. Ferenc alatt visszatért az önkényuralom, mely az elvetélt Martinovics-féle összeesküvés, majd a vezetők kivégzése után egyre csak erősödött. A napóleoni háborúkban a magyar nemesség felsorakozott a Habsburgok oldalán, elutasítva a korzikai függetlenedésre való felhívását. (1809-ben volt a magyar nemesi felkelés utolsó megnyilvánulása, s mint tudjuk, nem állta ki az idő próbáját.) Napóleon bukása után a nemesség egyaránt szembesült politikai háttérbe szorításával, rendi kiváltságainak mellőzésével és gazdasági romlással.

Amíg a háborúk zajlottak, kivételes lehetőségek nyíltak mezőgazdasági termékek elhelyezésére – mindez vagyongyarapodáshoz, nagy volumenű építkezésekhez vezetett. A magyar vidék ekkor számos főúri kastéllyal, nemesi kúriával gazdagodott, de a haszonból lefelé is „csorgott”, csinos parasztporták létesültek. A háborús zaj elültével a lehetőségek megfogyatkoztak, az udvar nagymérvű devalvációs politikája a haszon zömét „elolvasztotta”, elveszett a megtakarítások zöme. Ez húsbavágó kérdés volt, és a műveltebb, szélesebb látókörű emberek a nemesi társadalomból is rádöbbentek: a változás elodázhatatlan.

A feudális társadalmi, gazdasági rend elveszítette legitimitását. Roppant fájdalmas dolog ez, hiszen Magyarország mellett csupán Lengyel- és Spanyolországban volt ilyen magas a nemesi lakosság aránya. A fejlődés „elszállt felettük”. A rendi kiváltságokon alapuló államügyintézés versenyképtelen volt a hivatali szakapparátussal, mely Nyugat-Európát jellemezte. A napóleoni Franciaországban, majd a meghódított területeken kiépített polgári intézményrendszer hatékonyságával a táblabírói világ nem versenyezhetett. A jobbágymunka termelékenysége is megkérdőjelezhető volt. Az állampolgári jogegyenlőség Nyugat-Európájához mérten a nálunk még honos testi fenyítés egy régmúlt idő konzervatív maradványát képezte. A véleményformáló közegek léte – mivel igény sem volt rá – hiányzott.

Gróf Széchenyi Istvánt saját tapasztalatai, az angol viszonyok összevetése a honiakkal döbbentette rá az elhalaszthatatlan változásokra. Nem volt egyszerű dolga: miként az őserdőket irtó telepeket létesítő pionírok, neki is egy ismeretlen – vagy nagyon is jól ismert – feudális dzsungelben kellett szellemileg „kitaposnia” egy új ösvényt. Le kellet küzdeni a nemesi előítéleteket, ahol Petőfi A magyar nemese vagy Pató Pál alakja voltak a fékek. Széchenyi mint homo economicus írta be nevét a történelembe, nevéhez számos gyakorlati alkotás, valamint olyan művek tartoznak, melyek szakmai kérdéseken keresztül, mélyen érintik a politikumot: gazdasági fejlődés nincs a tulajdonlás teljessége nélkül, sutba kell dobni a föld kereskedelmi forgalmát gátló ősiséget, ki kell alakítani az egységes piacot, mely az áruk elhelyezését hatékonyan szolgálja, a közlekedés fejlesztése érdekében a Dunának nemzetközi vízi úttá kell válnia, ehhez pedig elengedhetetlen a Vaskapunál a hajózás lehetővé tétele. Béccsel szemben Budapestnek kell központtá válnia, ehhez azonban a Budát és Pestet összekötő Lánchídra van szükség. Fel kell lépni az erőszakos magyarosítás ellen, türelmes politikát kell folytatni a nemzetiségiekkel szemben, és vonzóvá kell számukra tenni a magyarországi létet, így kedvezőbb feltételek lesznek az asszimilációhoz.

A magyar helyzet specifikus. Olyan osztály tagjai akarnak változást, mely számukra uralkodói pozícióik feladásával, önkorlátozással jár. Széchenyi a bécsi udvar megnyerésével, főúri vezetéssel akarta Magyarországot virágzóvá tenni. Ebben az időben széles körben volt ismert a német teológus-filozófus Herder vészjósló állítása: a kis nemzetek halálának vizionálása és a szláv felemelkedés előrevetítése. Széchenyi hitte, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz. Természetesen a nemesség sokszólamú kórusából disszonáns hangok is kihallatszottak, különösen a legalsó – anyagi szűkösségben és szellemi tohonyaságban leledző – részénél, akiket etetéssel, itatással, a választási kampány elmaradhatatlan kísérőivel könnyen foghattak retrográd nézetek szekerébe, befolyásolván az ország, illetve megyegyűlési munkát. Arany János Az elveszett alkotmány című művében a kárhoztató hozzáállások képviselőit „nevesíti”, így lesz Rák Bende a visszahúzó, Hamarfi a kapkodó, Ingadi a habozó típusa. A körültekintés nélküli, hebehurgyán cselekvőt majd fia, Arany László is megrajzolja A délibábok hősének Hűbele Balázs alakjában.

Ez a század roppant gazdag nagyformátumú politikusokban, írókban, költőkben, festőkben, zeneszerzőkben, Széchenyi gondolatai továbbvivőkre találtak. A forradalom után alakult kormányban különböző pártállású, vagyoni helyzetű államférfiak együttműködése valósult meg, amely olyan volt, mint egy több hónapig tartó koncert, ahol a karmester, gróf Batthyány Lajos fogta össze egy csapatban a részletekben eltérő gondolkodású politikusokat, de hát milyen is lenne egy koncert, ha mindenki ugyanazon a hangszeren játszana. A Habsburgokkal szemben ugyan alulmaradtunk, de azok a rügyfakasztó gondolatok, törekvések, melyeknek kezdete a reformkorra tehető, mintegy jelképesen pattantak ki a változás fájából, nem fagytak el a neoabszolutista térben, hanem az 1867-es kiegyezés után bontottak virágot, borultak lombkoronába, majd fordultak termőre.

Milyen termést szüretelhettünk le? Egy addig példátlanul nagyarányú fejlődést ipari, mezőgazdasági, kereskedelmi, pénzügyi, kulturális téren egyaránt. Budapest világvárossá nőtt, méltó versenytársa lett Bécsnek. Persze ha igazságosak akarunk lenni, vissza kell térnünk a Bach-korszak Janus arcához, amely kétségtelenül – ám kevésbé kegyetlen eszközökkel – igyekezett végrehajtani beolvasztásunkat az osztrák örökös tartományok közé, de látnunk kell, hogy – bár összbirodalmi érdekből, de – Magyarország is részesült a haladás áldásában, gondoljunk a szaktantermi rendszer kiépítésére, valamint az érettségi bevezetésére.

A Habsburg Birodalom kényszerhelyzetű versengésre szorult, amit korábban Franciaország jelentett (a gallok országa vagy a kétfejű sas birodalma lesz-e a hegemón), most a Német Szövetségben való vezető szerepért folyt a harc. Poroszország vagy Ausztria, kis vagy nagy német egység. Ausztria kiszorulása Itáliából és Németországból felértékelte Magyarországot. Kölcsönös egyezmények vezettek a dualista, kétközpontú Osztrák-Magyar Monarchia létrejöttéhez.

Csiszár Antal
Fotó: Cseke Gabriella

2016.10.28