1036

Az elesett katona kultusza

Dr. Gyáni Gábor történész előadása a megyei könyvtárban

A Nagy Háború elnevezéssel futó előadássorozat hetedik alkalmára került sor október 13-án a megyei könyvtárban, melynek során Dr. Gyáni Gábor történész, kutatóprofesszor, a Magyar Tudományos Akadémia tagja beszélt hallgatóságának Az elesett katona kultuszáról.

Élünk és meghalunk... – ez a közhelyszámba menő igazság kevéssé jelzi, hogy életutunk véget érése érzelmileg mennyire nehezen feldolgozható, pszichét traumatizáló tény. A gyász megélése, feldolgozásának minősége függ az egyén aktuális lelki állapotától, intelligenciájától, valamint az adott kultúrkörtől. A történelem folyamán a halottak eltemetése különböző módokon történt: hamvasztással, urnába helyezéssel, illetve koporsós temetkezési módszerrel. Az elhalálozás szokványosan a hozzátartozók, rokonok, családtagok környezetében otthon vagy kórházban történik, melynek során mód nyílik az élettől távozófélben lévő betegtől elbúcsúzni, tisztességgel eltemetni, sírját rendszeresen felkeresni, az emlékezés virágait, koszorúit elhelyezni.

Dr. Gyáni Gábor történész, kutatóprofesszor, akadémikus olyan halottakról tartott sokoldalú, elemző, érdekfeszítő előadást, akik – Petőfi Sándor szavaival – nem „ágyban, párnák közt” haltak meg. Akik életének fonala a harctereken szakadt el, hogy fiatalon kerüljenek át a „túlsó partra”. Esetükben a halottkultusz sajátos elemei érvényesültek.

Az első világháború (kezdeti elnevezése Nagy Háború) tizenegymillió katonaáldozatot követelt. Leginkább a németek és a franciák sorai közt aratott a Kaszás, de Szerbia vesztesége azért kiemelkedő, mert összlakosságának mintegy harmadrésze odaveszett. Ez a szomorú tény azért nem meglepő, mert a töméntelen emberáldozatot az emberiség első totális háborúja követelte. Totális háború, mert soha ennyi áldozat nem maradt előtte a csatamezőkön, köszönhetően a fegyverzet magas színvonalának, addigi példátlanul legnagyobb pusztító képességének (tüzérség, gázfegyverek) az országok minden szegmensének és területének háborús vágányra állításával. Az ellenség démonizálása, sötét színekkel, jelzőkkel való minősítése, már-már a fajelmélet határát súrolta, hogy aztán ez a második nagy világégésben ténylegesen kiteljesedjen. Megérlelte keserű gyümölcseit a sovinizmusba hajló túlzó nacionalizmus.

A háború hívei azt sugallták és harsogták, hogy mindez rövid idejű kaland lesz csupán. A hadvezetés csak emlékezhetett a háborús összecsapásokra, lévén hogy az 1870-71-es porosz -francia háború óta nem volt ilyen a kontinensen. Bár korábban sokkal hosszabb ideig zajló háborúk emlékét őrizte történetírásunk, ám ezek az összetűzések kisebb-nagyobb szünetekkel folytak, vegyük például az 1337 és 1453 között zajló angol-francia százéves háborút. Az ellenfelek korábban nem törekedtek a vetélytársak teljes megsemmisítésére, hanem pusztán tárgyalóasztalhoz történő kényszerítésére. Összehasonlíthatatlanul kisebb létszámú kontingensek is vonultak fel egymás ellen, valamint a fegyverzet – huszadik századi mércével – sokkal kevésbé volt hatékony. A hagyományos háborúkban a szemtől szemben zajló párviadalok dönthettek, az ellenség így konkrét, személyes formában mutatkozott.

Gyökeresen eltérő helyzet alakult azonban ki az első világháborúban. Az ellenség mintegy személytelenné vált, hiszen a gyilkos tüzet okádó harci járművek személyzete, a lövészárokban védekezésre berendezkedő bakák tömege úgy „szórta a halált”, hogy nem is tudhatták, kit talál el, és olyanok is az ellenfél kezétől múlhattak ki, akik ennek tán nem is voltak a tudatában. A már említett tizenegymillió – élete virágjában – elpusztított ember mennyiségébe a sokkal nagyobb sebesültállományból elhunytak, valamint a hadifogságból haza nem tértek, eltűntek bele sem számítanak. A hozzátartozók gyakran huzamosabb ideig bizonytalanságban voltak a frontot megjárt szeretteik sorsát illetően, sokszor csak a Nemzetközi Vöröskereszt kései értesítése tette bizonyossá fiuk, férjük, rokonuk elestét. Számtalan holttest soha nem is került elő.

Meg kellett találni azt a módot, amely lehetőséget adott az elő nem kerültekről történő méltó megemlékezésre. A megtalált halottak eltemetésének igénye hívta életre a katonai temetőket – ennek korábban európai hagyománya nem létezett, „szülőhelye” az Amerikai Egyesült Államok volt: az Észak és Dél közötti polgárháború katona halottait temették el ilyen módon. Ennek a temetőtípusnak kiemelkedő sajátossága a mértani szabályosság, a sírok egyformasága. Sajátos kettősség érvényesül e sírhelyeknél. A katona nevének fejfára vésése jelenti a néhai személyiség iránti tiszteletet, ugyanakkor a sírok egyformasága a halál „demokratizmusára” utal: a harctéren mindenki egyenlő eséllyel maradhatott ott. A tömeges halált is ez az egyenmegoldás inspirálhatta.

Világszerte hasonló katonaemlék-kultusz alakult ki. Ez magyarázható a háború globalizációjával, s bár európai helyszínen zajlott az összecsapások túlnyomó többsége, a gyarmattartó Nagy-Britannia és Franciaország a Birodalom népeinek katonai igénybevételével is élt: így küzdöttek kanadai, indiai, ausztráliai vagy új-zélandi katonák is a világháborúban. A háború utáni katonai halottkultusz alól a Szovjetunió kivétel: Lenin és a bolsevikok úgy gondolták, hogy Szovjet-Oroszország létrejöttével a történelem olyan új korszaka köszöntött be, amely a burzsoá cári Oroszországgal semmi sorsközösséget nem vállal. Ezért itt nem alakulhatott ki az első világháború elesett katonáiról való megemlékezésnek semmilyen kerete.

Sajátos helyzetben volt a vesztes Németország: a német köztudat úgy értékelte a fejleményeket, hogy a német hadsereget nem győzték le. Valóban, a hadseregük ellenséges területen állt. A breszt-litovszki béke kapcsán a későbbi Szovjetunió területén, megszállás alatt. A közvéleménybe azt táplálták, hogy Németországot nem a hadszíntéren késztették megadásra, hanem a hátország defetistái úgymond hátba döfték. Ez volt a hírhedt „tőrdöfés legenda”, amellyel igyekeztek megédesíteni a vereség keserű ízét, s ez egyben egy rosszul értelmezett erkölcsi felsőbbrendűségtudatot eredményezett, valamint megágyazott a „tőrdöfők” iránti feneketlen gyűlöletnek is.

De kik azok a „hazafiatlan bitangok”, akik galádul tőrt mártottak a harcoló és győzedelmet kivívható Németország és szövetségesei szívébe? A kommunisták, a szabadkőművesek, mindenekelőtt a zsidók, akik minden gonosz és ártó métely megtestesítői – üvöltötték habzó szájjal a gyűlölet vámszedői. A győztes antant országaiban ügyük igazságosságát, seregük hősiességét hangsúlyozták, melynek eredményeként méltán arathatják le a győzelem gyümölcseit. A történeti valóság persze gyökeresen eltér a fentiektől. Az antant nyomasztó anyagi fölényét – tetézve az Amerikai Egyesült Államok oldalukon történő beavatkozásával – semmilyen hadművészeti bravúr nem volt képes ellensúlyozni.

A katonasírokon kívül az emlékezésre gyakran pusztán tömegsírok, a csontok gyűjtőhelye, osszáriumok lehettek alkalmasak. Elterjedtek az emléktáblák, az egyes településeken számon tartották a frontra indulókat, az onnan vissza nem térőket, és emlékműveket állítottak a nevek gondos felsorolásával. Gyakran azonban nem volt anyagi eszköz igényes emlékművek állítására, ezért – materiális javaik lehetőségei szerint – kőszobrászokkal emeltették a megemlékezés szobrait, oszlopait. A köztéri szobrászat hazánkban a dualizmus idején kezdődött, majd a huszadik században teljesedett ki. Különös emlékművek az Ismeretlen katona szobrai: ezek először Nagy-Britanniában, majd Franciaországban jöttek létre. Magyarországon a Hősök terén létesült ilyen. A megemlékezés szobrainál azt a szemléleti különbséget is érdemes kiemelni, miképpen ábrázolják a katonát – általában saját katonájuk van csak jelen, az ellenfél nincs. Van, amikor az emlékállítás allegorikus figura kiragadásával történik.

Magára a háborús elesettekre történő emlékezet intervalluma mintegy másfél generáció. Amikor ezek képviselői kihalnak, megszakad az emlékezetlánc, elhalványul az elesettek emléke, kései utódaik már csak áttételesen kötődnek hozzájuk. Ezért kell az emlékezés adta lehetőségeket rögzíteni, az oral history fontos kiegészítő forrás – amíg lehetőség van igénybe venni az adatait a történész által felhasználható egyéb dokumentumok kiegészítésére. A megemlékezés, emlékhelyek, sírok felkeresése, ápolása segíti a gyászmunkát, de a fájdalom nem szűnésével is ébren tartja a néhai emlékét. Magyarország számára a halottak, sebesültek, eltűntek miatti egyéni gyászok sokasága a történelmi haza megcsonkításának kollektív traumatizáló élményével párosult. Ez kijelölte a követendő politikai célt, a területi revíziót. A megemlékezés eltérő szintjei más-más célt szolgálnak. Az egyéni, szűkebb közösségi megemlékezések indítéka az őszinte gyász, a politika azonban tőkét kovácsol belőle. Az első világháború hőseire (hősnek minősül minden, harctéren életét veszítő katona) történő emlékezés intenzitását a második világháború törte meg.

A megyei könyvtár Nagy Háborúnak elnevezett előadássorozatában korábban Dr. Bedécs Gyula nyugalmazott középiskolai tanár is tartott beszámolót, aki a katonai emlékhelyek ápolása terén nem eléggé értékelhető missziós munkát végzett. A halottak végtisztességének megadása erkölcsi kötelesség, erre tanít bennünket például Szophoklész tragédiája, az Antigoné is, ahol méltán bűnhődik a zsarnok Kreón, aki az egyetemes „isteni törvénnyel”  szembeszegül. A halál megszűnteti a különbséget bajtárs és ellenfél között, Isten színe előtt mindenki egyenlő, így a Thébára támadó Polüneikész és a védő Eteoklész is.

Napjainkban is aktuális ez a probléma. Földgolyónk számos részén gyilkos háborúk dúlnak, az egykori diktatúrák áldozatai pedig gyakran nem kerülnek elő. Argentínában a fiúkat elveszítő anyák szeretteik fényképével a kezükben tüntetnek és követelik, hogy a kormány hozza nyilvánosságra, mi történt az áldozatokkal; Törökországban a Szombati anyák napja nevű tüntetéseken azt szeretnék elérni, hogy a hatalom rákényszerüljön a válaszadásra: hová tűntek, mi lett a szeretteikkel?

A háború poklát – ha túl is élte az egyén – sokan poszttraumás pszichózisban élik meg, és ez napjainkra is ugyanúgy igaz (vietnámi háború, öbölháború, stb.). Szomatikus téren mivel Fleming csak tíz évvel később fedezte fel a penicillin antibiotikum gyógyító hatását, eredményes antiszeptikus gyógyszer hiányában számtalan esetben kényszeramputációra került sor. A háborús részvétel politikai tőkévé váltása is megfigyelhető, ez alól nem mentesek az amerikai elnökválasztási kampányok sem.

Zárásul azt fűzném még hozzá, hogy egyetemleges kötelesség a katonasírok gondozása, az utódállamok területén lévő emlékhelyek karbantartása, erre lehetőség azonban csak államközi kapcsolatok útján nyílik.

Csiszár Antal

2016.10.14
20