1537

Alkotói Díj Czigány Györgynek

Antall István laudációja

Minden megszólalása maga a harmónia. Akár zene, akár élőszó, akár vers. Otthonosság rejlik ebben a lírában, ismerősség, amiben éppen annyira benne van a forma ismeretének magabiztossága, mint annak szabadsága, éppen annyira működik általa az invenció, mint amennyire az intellektus, és éppúgy hangsúlyos a derű, mint a nyugtalanító titok: az elmúlás drámája.

Czigány György évtizedek óta van velünk, és annyira sokat tudunk róla, hogy a költőről alig sejtünk valamit. Pedig verseiben olyan kegyetlen őszinteséggel lép elénk, olyan nyíltsággal vállalja önmagát, esendőségét, oly teljes szépséggel tud szólni a szerelemről, a halálról, a természetről, a veszteségről, a beláthatóról, a beláthatatlanról és a köznapiságról is akár. Észrevétlenül lett klasszikusunk ez a kortárs, hiszen szelíd visszafogottsággal tette elénk köteteit – mintegy a magyar költészetet kívülről szolgálva mutatta föl a társak és a nagy elődök teljesítményét –, hogy aztán a maga műhelyében elmélyülten és csendben dolgozhasson. Ez a tartózkodás múlik el teljesen, ahogy versben kezd beszélni. Az elegancia hibátlan, ám a nagyvonalúsággal válik igazán megkerülhetetlenné. És ez nem a minden áron való nagyotmondás nekifeszülése, hanem az önismeret vallomásossága, a sokféle jelenlétben megteremthető önazonosság. Aki reneszánsz embernek tekinthető (egy kevéssé reneszánsz korban), az nem szertefutó érdeklődésének áldozata, hanem az karakterének kibontásával az érvényesség őrizője. A létezés teljességének megteremtője és megtartója. A zene, vagy az országos kulturális közszereplés nem úgy része ennek a magatartásnak, mint a dalra szabott versszakok szerzőinél, a költészetet mutatványként művelő szó-zsonglőröknél. Nem is egy verselő muzsikus, mértékadó megszólaló műfaji határokat átlépő kedves játéka ez, hanem eredendő poétikai tartás, egyéni hang, bensőségesség, és a világra való elfogulatlan rácsodálkozás. Éppen ezért találhatóak meg műveiben azok a nagy életművek, amikről szinte esszészerű tisztánlátással és mégis ihletett versbeszédben vall. A megidézésekkel nem egyszerűen reflektál, hanem új minőséget teremt. A kísérlet kiszámíthatatlanságának nincs esélye sem itt, sem költészetének más tájain, úgy tudja rejteni a szerkezetet, úgy bontja a formát, hogy új, nyugtalanító költői helyzeteket hoz létre, ezen a világon tud valami másvilági időtlenséggel szólni. Nekünk beszél, rólunk és egy kicsit általunk is. Látomásaiban és látásmódjában ekképpen minden ott van, ami az élethez és a halálhoz nélkülözhetetlen.

Antall István

Fotók: Molnár György, a Győri Fotóklub Egyesület tagja

2014.11.07