625

Man in Black, de nem Johnny Cash

Bryan Adams koncertbeszámoló

A romantikus filmek egyik jellemző karaktere a kedves srác a szomszédból, a gyerekkori szerelem, akiről a hősnő távollétében hajlamos megfeledkezni, míg évek múltán viszont nem látja, és rá nem ébred, hogy igazából milyen klassz. Na, ez a férfi Bryan Adams, aki október 9-i koncertjével garantálta, hogy most évekig ne feledkezzünk meg róla.

Talán igazságtalan és túlontúl kegyetlen lenne azt állítani Bryan Adams-ről, hogy elfeledett lenne, de az azért tény, hogy túl van már a fénykorán, legalábbis ami a népszerűségét illeti. Már rég nem vezeti a slágerlistákat új dalaival, és a könnyűzenei életben sincs napi szinten terítéken, a húsz év alattiak már nem is igen ismerik, a még fiatalabbak pedig talán a Summer of 69-t se hallották soha életükben. Pedig mostanában kifejezetten aktív az énekes, tavaly új stúdióalbumot adott ki, amihez idén videoklipeket is készített. Nem mellékesen pedig az albummal turnézik, így keveredett Budapestre is, ahol legutóbb 2012-ben járt.

Ez a mostani koncert azonban sokkal, de sokkal jobb volt a négy évvel ezelőttinél. Nehéz lenne megmondani, hogy pontosan miért, hogy a közönség volt-e jobb, vagy a zenekar, de nem is fontos okokat keresni, az eredmény a lényeg. Az pedig önmagáért beszél, ekkorra ovációt talán még a Red Hot Chili Peppers-koncerten sem hallottam.

De kezdjük az elején. Szerencsére nem volt előzenekar, ami már önmagában hatalmas pluszpont, így rögtön Bryan Adamsék kezdtek egy háromdalos intróval (Do What Ya Gotta Do, Can’t Stop This Thing We Started, Don’t Even Try), majd tökéletes kiejtéssel következett Budapest és a közönség köszöntése. Az énekes azt már az elején letisztázta, hogy az új album mellett „a múltból” is fognak játszani dalokat, ami mondjuk nem nagy meglepetés, már csak azért sem, mert az új lemez 13 száma amúgy se tartott volna ki túl sokáig. A zenekar mind az öt tagja ugyanúgy nézett ki: fekete farmer, fekete zakó, fehér ing, kétoldalra vaxolt haj markáns oldalválasztékkal. Ez mondjuk időnként megnehezítette az ember dolgát, mivel ha épp nem volt kivetítő és/vagy ének, elég nehéz volt megállapítani, ki kicsoda. Mert akármeddig a világ leghíresebb diasztémás mosolya sem látszik el.

Túlzottan sok számot végül nem is játszottak a Get Up-ról, a két bevezető dalon túl a Go Down Rockin’, a You Belong To Me, a We Did It All és a ráadás részét képző Brand New Day hangzott el az albumról. Ráadásul ezek is szépen el voltak oszlatva az ismertebb Bryan Adams-dalok között. Mert persze az este sikerét ezek a megaslágerek adták, amiket azonban vérprofin és kellően változatosan adott elő a zenekar, így az olyan közhelyes számok is remekül működtek, mint a Summer of 69, vagy az (Everything I Do) I Do It For You. A Heaven-t most direkt nem veszem ide, azt a számot az ember vagy szereti, vagy téved.

Persze nem lehet minden tökéletes, helyenként például bántóan túlvezérelt volt a basszus, amitől ilyenkor dalszöveget se lehetett érteni, illetve a fehérfényű reflektorok szerintem a színpad megvilágításra hivatottak, és nem arra, hogy epilepsziás rohamot váltsanak ki a közönségből.

A zenekart viszont tényleg nem érhette panasz. Ugyan az első pár szám alatt többször is probléma akadt Adams gitárjával, de minden alkalommal roppant elegánsan hátrált ki a színpad sötétjébe megigazíttatni azt, addig is teret adva zenésztársainak az érvényesülésre – elsősorban persze a gitáros Keith Scottnak, akivel több mint 35 éve dolgoznak együtt.

A legjobb pillanatok mégis azok voltak, amikor Adams, egy szál gitárral a kezében, kettesben maradt a billentyűs Gary Breittel a színpadon, és úgy énekelt. Ilyenkor az jutott eszembe, mekkora szívás, hogy pont az akusztikus Bare Bones turnéval nem találta meg Magyarországot. Elég meglepő volt egyébként, hogy a közönség mennyire ismerte a dalszövegeket, ráadásul nem is csak a refrént és nem is kizárólag csak a legnagyobb slágereknél. Jött is a ráadás, nem is kevés. Hét számot énekelt még el Adams, ezek közt volt az új lemezről a Brand New Day, két nagyon retro átvétel, a C’mon Everybody és az All Shook Up, a Room Service, két akusztikus feldolgozás (She Knows Me, Straight From The Heart), valamint az elmaradhatatlan befejezés, az All For Love.

A legfontosabb azonban az volt, hogy a több mint két órás koncerten végig szívvel-lélekkel játszott a zenekar. Ez most iszonyatos nagy közhelynek hangzik, pedig igaz. Amint megszólalt az első szám, előjött az emberben a sok emlék, hogy miért is szereti annyira azt, amit ez a szerény kanadai csinál már harmincsok éve. Márpedig rengeteget ad hozzá egy koncertélményhez az, ahogy a frontember a közönséggel bánik. Bryan Adams pedig ebben igazán nagyszerű, egyszerűen azért, mert viszontimádja közönségét. Most is kívánságokat teljesített, fotózkodott, jól megtáncoltatott egy lányt, bővítette magyar szókincsét (riszáld a feneked), és úgy általában végig viccelődött a rajongókkal. Valószínűleg ugyanannyira élvezte a koncertet, mint a közönség, meg is jegyezte, hogy ez a legjobb show, amit valaha Budapesten csinált. Ezt pedig nem nehéz elhinni. Bryan Adams ugyanis felrobbantotta a házat vasárnap este, bebizonyítva, hogy hiába lesz 57 éves egy hónapon belül, ő akkor is 18 marad haláláig.

Roska
Fotók: Artlasso
Forrás: langologitarok.blog.hu

2016.10.12
14