814

Október 7. – A lepantói csata

Ezen a napon történt

Szigetvár ostroma és Szulejmán szultán halála után a Habsburg-Oszmán harcok elcsitultak Magyarország területén, s végül 1568-ban a Drinápolyi béke – valójában 8 évre szóló, tárgyalások után esetlegesen meghosszabbítható fegyverszünet – zárta le a háborút. Ám az Oszmán-birodalom struktúrájából és erősen militarista jellegéből fakadóan II. (részeges) Szelim szultánnak azonnal új ellenség után kellett néznie.

1570-ben török sereg szállt partra a velencei kézen lévő Ciprus szigetén, s egymás után elfoglalta annak városait. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a Velencei Köztársaság önmagában nem képes felvenni a harcot a szinte korlátlan erőforrásokkal rendelkező Ottomán Birodalom ellen, és így az itáliai állam segítség után nézett. A kereszténység összetartó ereje azért működött, s a pápa vezetésével koalíció alakult a török térnyerés további megakadályozására. II. Fülöp spanyol király és elődei már évtizedek óta hadakoztak a török vazallusként működő észak-afrikai kalózállamok ellen, így potenciális szövetséges volt. A Szent Ligának elnevezett szövetségnek 1571-re végül nagy hajóhadat sikerült összegyűjteni Messina kikötőjében, amely 206 gályából és 6 galleászból (ágyúkkal bőven megrakott nagyobb hadihajó) állt. A javát velencei, genovai, nápolyi és spanyol hajók adták. Mivel a kor Földközi-tengeren megvívott tengeri csatái hajókon megvívott kézitusában csúcsosodtak ki, fedélzetükön a 40 ezer tengerészen és evezősön kívül 22 ezer katona is szolgált. A flotta parancsnoka Don Juan de Austria, II. Fülöp spanyol király törvénytelen féltestvére lett. Az óriási hajóhad végül a török kézen lévő Görögország felé vette az irányt.

Isztambulban a törökök számára nem volt meglepetés a keresztény hajóhad megjelenése, már év eleje óta tartott a gályák felszerelése a főváros arzenáljában. A török flotta is változatos elemekből állt, beletartoztak az Egyiptomból küldött tapasztalatlan legénységű hajók ugyanúgy, mint a tuniszi és algíri kalózok veterán egységei. Hajóikon, ellentétben a Szent Szövetség hajóival, túlnyomórészt rabszolgák eveztek, akik sokszor éppen a velük szembekerülő hajók országaiból származtak, s tudjuk, hogy magyar evezősök is jelen voltak a csatában. A hajóhad 251 gályából és kisebb hajóból állt, ám olyan hatalmas monstrumjai, mint a galleászok, nem voltak. A török katonák létszáma nagyobb volt, mint a szembenálló félé, hajóikon 50 ezer evezős és tengerész, valamint 32 ezer katona szolgált. A keresztény flotta tüzérségével azonban nem vehették fel a versenyt, mivel annak két és félszer több ágyúja volt a hajókon. Az oszmán flotta vezetője Müezzinzade Ali kapudán pasa lett.

A két flotta végül a Patraszi-öbölben, Lepantó (naupaktosz) városával szemben találkozott. Mindkét flotta hagyományos hármas tagozódásban állt fel, némi tartalékot képezve hátul. A keresztények emellett szigetekként előretolták hat galleászukat, hogy ágyútüzükkel pusztítsák az előrenyomuló török gályákat. A török jobbszárnyon Csuluk Mehmed Sirocco állt, szemben vele Agostino Barbarigo, velencei hajóival. A küzdelem roppant heves volt, mindkét csoport elveszítette parancsnokát, Mehmed Sirocco még aznap elesett, a velencei parancsnok két nappal később halt bele sebeibe. A keresztény ágyúk komoly pusztítást végeztek, és a törökök mozgástere ezen a szárnyon minimális volt, hiszen a centrum és a tengerpart közé voltak beszorítva. Sok hajójuk az ágyúzást kikerülendő, zátonyra futott. Ezeknek legalább a legénysége kijuthatott a partra.

Középen a két fővezér irányította a csatát, és Don Juan bizonyult ügyesebbnek. Ali pasa óvatlanul bevezette hajóit a galleászok közé, amelyek 70-70 ágyúval lőtték az oszmánokat. A spanyolok jól képzett gyalogosai ezután megcsáklyázták a kapudán pasa zászlóshajóját, s maga a török fővezér is elesett. Irodalmi vonatkozása is van a csatának, hiszen ebben az ütközetben bénult le Miguel de Cervantes, a Don Quijote későbbi írójának bal karja egy sebesülést követően. A keresztény sikerben egyes történészek szerint az is közrejátszhatott, hogy míg a spanyol gyalogság jelentős részben már puskákkal volt felszerelve, addig a törököké inkább csak íjjal.

Egészen másként alakult a csata a török balszárnyon. Itt az olaszból törökké lett renegát Uludzs Ali pasa, Algír bégje irányította az oszmánok támadását. Kihasználva hajói számbeli fölényét, és hogy ezen a szárnyon volt manőverezési lehetőség, sikeresen visszaszorította a vele szemben álló Andrea Doria genovai hajóit. Ám miközben ő sikeresen küzdött, a centrum vereséget szenvedett, így Doria vezérhajójának zászlaját megszerezve, hajóival menekülni volt kénytelen.

A csatában 50 török és 17 keresztény gálya süllyedt el, emellett 137 ottomán hajó került keresztény kézre. Utóbbiakkal együtt kiszabadult sok ezer keresztény gályarab. A tengerbe veszett 20 ezer török és 7500 szövetséges katona, így a győzelem roppant véres volt. Bár a siker igen jelentős volt, döntést tulajdonképpen nem hozott. Egy évvel a hatalmas török flotta pusztulása után már ugyanakkora hajóhad úszott ki Isztambulból, hogy folytassa a háborút, és Ciprust sem sikerült visszafoglalni. Így bár a lepantói csatát sokszor a világtörténelem döntő csatáihoz számítják, a tények ennek ellentmondanak. A török flotta továbbra is ellenőrizte a Földközi-tenger keleti részét, és a XVII. században az észak-afrikai kalózok sokszor egészen Angliáig portyáztak.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: rubicon.hu, Regan, Geoffrey: Döntő csaták. Bp.: Grafo-Panem, 1993

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.

2016.10.07
16