Elsőként azonban egy korábbi dicső ETO-korszakot kell említeni: a hatvanas években egy félfordulós bajnokság megnyerésével büszkélkedhetett a csapat, ragyogó BEK-szereplés következett, mely a negyeddöntőig repítette az együttest 1965-ben. Itt búcsúztatta el csapatunkat a továbbjutástól a portugál csodagárda, a Benfica, akikkel szemben nem volt győzelmi esélye még a foci „nagyágyúinak” sem. A teltházas Népstadion közönsége drukkolhatott a győrieknek, lelkesítette szurkolóinkat a csapat – erőviszonyokhoz képest remek – helytállása, és egyben olyan portugál világsztárokat láthatott a zöld gyepen, mint Eusébio, José Augusto, José Torres, Simões és a többi klasszis Benfica-játékos. A Népsport tudósítója valamennyi játékosunkat csillagos tízes osztályzattal értékelte.

Jelentős sikert arattunk a Magyar Népköztársaság-kupa többszörös megnyerésével, így kerülhetett sor 1966-ban az olasz Fiorentinával való összecsapásra, melyen – óriási meglepetésre – mi jutottunk tovább. A döntő gól Orbán Árpád fejese volt. A Sporting Bragán is túljutottunk, végül a Standard Liége állított meg bennünket. Az egy évvel későbbi kupafordulói idényben az AC Milánnal szemben maradtunk alul, bár sem itthon, sem pedig a San Siroban nem kaptunk ki. A továbbjutást a Milan idegenben elért több gólja döntötte el. A Juventusszal szemben is így estünk ki 1979-ben.

Ezt követően hullámvölgybe jutott a klub labdarúgó szakosztálya, bár mindenképpen jelentős lépés volt az új ETO-stadion átadása 1977. június 22-én, amelyet az úttörő-olimpia megnyitójával egy időben avattak fel. Mindenesetre az első osztályú csapat változ(tat)ásért kiáltott. Az „orvos(ság)” szerepében Verebes József érkezett: az előző tréner, Kovács Imre szerződése 1981-ben lejárt, és mivel sem Hidegkuti Nándorral, sem pedig Szusza Ferenccel nem tudtak megegyezni, jött a Mester. Szerződtetése remek példa arra, hogy a dolgok gyakran nem a pályán, hanem a „zöldasztal” mellett dőlnek el.

Buda egy barátságos kisvendéglőjében az ETO ügyvezetője és Verebes József rálelt a közös hangra, egymást rokonszenvesnek találták, a csapat célkitűzései a jövendő edzőt felvillanyozták, és létrejött a szerződés. Verebes kitűnő pedagógiai érzékkel közelíttette meg a feladatot, egy csehszlovák vendégszereplésen a vereség ellenére dicsérte a csapatot. Hamarosan aztán jönni kezdtek az eredmények, gólzáporos győzelmek születtek; ha az ellenfeleket ironikusan szeretném értékelni, minden rosszindulatot mellőzve mondhatnám: nem kellett új „zakót” vásárolni, megkapták Győrben.

Az elismerésbe azonban disszonáns hangok is vegyültek, egy nem igazán sikeres forduló után például a Népsport „A fák nem nőnek az égig” címen cikkezett. Gondoljunk bele, az ETO felborította az addigi papírformát, év végén vidéki csapatként bajnoki győzelmét ünnepelhette, letaszítva a trónról olyan együtteseket, akik addig az aranyérem birtokosai voltak, mint például a Ferencváros, Vasas, az Újpesti Dózsa vagy a Budapesti Honvéd. A magyar szövetségi kapitány is csak korlátozva, ímmel-ámmal hívott ETO-játékosokat a válogatott keretbe

A sikerszéria viszont tovább tartott. Még egy bajnoki cím, majd két ezüst- és egy bronzérem fémjelezte a Verebes-érát. Olyan külföldi csapatok léptek fel ellenünk, mint a Standard Liége (1982), akitől idegenben súlyos vereséget szenvedtünk, de hazai pályán nagy gólarányú győzelemmel vágtunk vissza (bár a továbbjutáshoz ez is kevés volt), vagy a Dinamo Minszk (1986), amelytől sajnos kettős vereséget szenvedtünk. Mindenesetre ezek a mérkőzések jó példák arra, hogy bukni dicsőségesen is lehet – méltán tapsolta meg a csapatot rendre a lelkes szurkolósereg.

Verebes József – vagy ahogyan attól kezdve hívták: a Mágus – edzői pedagógiai módszerei, a csapattársakkal kialakított jó kapcsolata, árnyalt értékelései csodát tettek a Rába-parti városban. Csapat és drukkertábor összeforrottságát jól mutatják a mai viszonyokhoz képest döbbenetesen kimagasló számú szurkolói meccslátogatások, a 20-30 ezer ember, nemegyszer a tévéközvetítés ellenére. A RÁBA gyár is pozitívan állt az ügyhöz, tetemes anyagi támogatást biztosított, ugyanakkor a szabályzatok, gyakran az országos hivatalok diszkriminatív lépései akadályozták a játékos-átigazolásokat, többször sújtván csapatunkat. Finanszírozási visszásságnak tekinthető amúgy, hogy a labdarúgók eredményessége folytán keletkezett tetemes bevételeket más szakosztályokba forgatták vissza. (Ez egyébként a szocializmusra jellemző elosztási viszonyokból is következhetett.)

Ha az ETO labdarúgóiról beszélünk, a klub neve elválaszthatatlan a nyolcvanas évek előtti érából többek között Palotai Károly (1955-56, későbbi FIFA játékvezető), Keglovich László (1958-73), Szaló József (1961-68), Szániel János (1962-68, később ügyvezető elnök), Kiss Zoltán (1962-72), Varsányi Tibor (1965-76), Stolcz János (1966-77) nevétől, amikor Tóth László (1958-68) és dr. Tóth Lajos (1969-71) voltak a kapuőrzőink, de például Máté János (1962-69), Korsós István (1963-65), Győrfi László (1964-70) is üde színfoltjai voltak a klubnak, és még hosszan sorolhatnánk. (Az ETO legendáinak nevei itt olvashatók.) A nyolcvanas években Mile Sándor (1974-85), Hannich Péter (1977-88), Hajszán Gyula (1979-89, 1993-96), Szentes Lázár (1981-87), Kovács László (1981-85, 1988) és társai forrtak össze az ETO névvel.

Két különböző gazdasági-társadalmi keretbe illeszthető csapatunk diadalmenete. A hatvanas évek második felét még a profizmus hiánya, a gazdaságilag felívelő Kádár-rendszer jellemezte. A nyolcvanas éveket a gazdasági pangás-hanyatlás, az azt megállítani igyekvő intézkedések fémjelezték, ekkor – kimondatlanul bár és a politikai vezetők szándékaival éppen ellentétben – az első szögeket beütve a szocialista rendszer koporsójába, lerakták a kilencvenes évekre kialakult kapitalizmus alapköveit. Növekedett a magántulajdon szerepe, az amatőrizmus és a félprofizmus közé lavírozott a sportág, egyre jobban lazult az addig behatárolt, kötött árrendszer, leépültek a dotációk, és a fogyasztói árak meredeken kúsztak felfelé.

A kilencvenes és a későbbi években már a sportra is teljesen rávetült az üzleti szellem, pénzemberek lettek klubtulajdonosok, mindennapossá váltak a játékos átigazolások. A 2010-es években volt még az ETO-nak egy felívelő labdarúgó korszaka (a legújabb stadiont és a körülötte felépített ETO Parkot nagyjából 2010 környékén adták át), amely Pintér Attila edzősködésével bajnoki címet és ezüstérmet is eredményezett. Az együttes – pontosan az üzleti szféra visszásságai miatt – jelenleg a harmadosztályban játszik, és a Futsal-csapat tulajdonába tartozik.

A magyar foci előtt jelenleg roppant fontos feladatok állnak annak érdekében, hogy a jövőben ismét a jelenleginél sokkal eredményesebben szerepeljenek a honi labdarúgók, s ezzel talán ismét megtelnek egyszer a stadionok lelátói.

Csiszár Antal
Fotó: Cseke Gabriella