Senki nem gondolta, hogy a két ősi nagyhatalom harcát végül egy harmadik erő nyeri meg. Ugyanis látszólag a semmiből – pontosabban az Arab-félsziget sivatagából – egy teljesen új vallású, fanatikus harcosokból álló törzsszövetség kezdett a 630-as években egyre nagyobb hadjáratokat vezetni a Bizánc uralta Palesztina és Szíria területére.

Az arab törzsek csapatai látszólag nem jelentettek nagy fenyegetést a mai Spanyolországtól Örményországig elterülő birodalom számára, ám annak éppen nagysága akadályozta, hogy egy helyre túlnyomó erőt tudjon összpontosítani. Emellett a Közel-kelet nem katolikus, bár keresztény népei a görög-latin vezetői réteggel rendelkező ortodox császári kormányzatra mint zsarnokra és eretnekre tekintettek, s a friss hódítókat majdhogynem örömmel fogadták.

Több kisebb arab siker után Herakleiosz császár 636-ban óriási haderőt sorakoztatott fel, hogy végleg elejét vegye az arab hódításnak, s Theodor Trithüriosz és az örmény Vahan vezetésével a közel-keletre küldte azt. A bizánci hadsereg a Galileai-tótól keletre választott látszólag ideális pozíciót, ahol a tó és egy lávamező között helyezkedett el, így lezárta az utat az északra igyekvő Khaled ibn al-Valid arab vezér elől. A keletrómaiak emellett legalább kétszeres létszámfölényben voltak, ám ibn al-Valid hadvezetésére nem voltak felkészülve. Mivel a bizánci állást szemből megtámadni öngyilkosság lett volna, az arabok cselhez folyamodtak. A sivatagi harcosok kisebb csoportokban észrevétlenül átkeltek a lávamezőn, és portyázó csapataik elcsipkedték ellenségük ellátmányát.

A bizánciak lassan élelmiszer és hírek nélkül maradtak, s csak izzadtak a nyári nap sugarai alatt. Ez megbontotta az összegyűlt soknemzetiségű bizánci hadban az egyetértést. Az örmények Vahant tekintették fővezérnek, nem a görög parancsnokot, Theodort, a keresztény arab szövetségesek hazaszivárogtak, vagy átálltak muszlim rokonaikhoz. Míg Khaled serege erősödött, a bizánci kezdett szétesni. A hónapokon át tartó farkasszemet nézés augusztus 20-án ért véget, mikor az arab hadsereg egy homokvihar leple alatt meglepetésszerűen lecsapott. Ibn al-Valid táborának harcias asszonyai szintén részt vettek a támadásban, és segítettek lemészárolni a teljesen demoralizált és pánikszerűen menekülő bizánciakat. A mekkai vezető, Abu Sufian felesége, Hind arra buzdította a harcosokat, hogy minden hitetlennek vágják le a karját. A „hölgy” korábbi hadjáratok során arról lett nevezetes, hogy mindig az első sorokban harcolt, megölt ellenfelei máját kivágta, és fogaival marcangolta...

A bizánci vereséget teljessé tette, hogy a visszavonulási útvonalukon fekvő egyik vádit elfoglalták a korábban hátuk mögé került arab csapatok, s így reményük sem volt a szabadulásra. Az is növelte a katasztrófát, hogy a keresztény had mindkét vezére elesett az első összecsapásnál, így senki nem szervezte meg a további ellenállást. Herakleiosz császárt Antiókhiában érte a vereség híre, élete álma a Római Birodalom visszaállításáról pillanatok alatt összeomlott. Egy év múlva elesett a szent város, Jeruzsálem, majd a közel-kelet metropolisza, Antiókhia is. Az arab győzelmi sorozat egy évszázadon át folytatódott, és csak Kisázsiában, majd Franciaországban torpant meg a VIII. században. Ekkorra már a muszlim világ Spanyolországtól Indiáig terjedt, s a keresztény világ szinte megszűnt annak kialakulási helyén. Ez az állapot a mai napig tart.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Geoffrey Regan: Döntő csaták. Bp.: Panem-Grafo, 1993

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.