A keszthelyi Balaton Múzeum őrzi a zalavári bencés apátság egykori főerdészének hagyatékát, aki tetemes zalai erdők fölött pásztorkodott. A kor dunántúli, zalai viseletében megörökített lányok és asszonyok, ifjak és férfiak mellett kamerája elé állította a nagybirtok cselédeit és a környék csavargóit, koldusait is.

Akik ekkoriban még nem a nagyvárosok, pontosabban a főváros utcáin, aluljáróiban heverésztek többnyire alkoholmámorban, hanem gyalogosan járták a falvakat, a betevő falatért akár kisebb munkákat is elvégezve. Tehát természetbeni ellátást kaptak: ételt a gazda asztaláról, és esetleg agyonhordott ruhadarabokat. Innen is a képeken látható szedett-vedett, rongyos öltözék, a madzaggal így-úgy rögzített csizma és nadrág. A méretben sem passzoló ruhadarabok és lábbelik. Ezeknek a ki tudja már, milyen módon koldusbotra jutó embereknek korántsem voltak olyan lehetőségeik, mint mai sorstársaiknak. Létezésük alapja nem az élethez való jog, hanem a kegyelem volt. A hatalom, ami akkoriban a falusi bíró vagy jegyző és a csendőrök képében jelent meg az életükben, többnyire ellenségesen viszonyult hozzájuk, hiszen csak a problémát látta bennük, ami megzavarhatja a közösség életét. Segítségükre voltak viszont a jószívű emberek, no és az egyházak is, utóbbiak intézményeiken keresztül nyújtottak a lelki vigasz mellett némi élelmet, ruházatot és tisztálkodási lehetőséget is az elesetteknek.

Sokkal jobb helyzetben voltak a kor uradalmi cselédei, akik ugyan erős alá-fölérendeltségi viszonyban voltak munkáltatóikkal, de ezért cserében sokszor olyan létbiztonság járt, amit a saját birtokon gazdálkodó parasztok is megirigyelhettek. Mert míg ez utóbbiaknak egy-egy tűzvész, jégverés vagy más természeti katasztrófa sokszor a teljes anyagi megsemmisülést, a koldusbotra jutást jelentette, addig az uradalmi cselédnek minden körülmények között biztosított volt az ellátása. Megvolt a lakhatása, igaz sokszor több család által is használt közös konyhával. Megkapta „kommencióját”, az általa (is) megtermeltek bizonyos részét, ami mellé még állatot is tarthatott, és gazdálkodhatott is illetményföldjén, konyhakertjében. És végül általában ruházkodásra sem volt gondja, ezt is az uraság biztosította, aki egyébként a közbiztonságért is felelt a birtokán. Hogy mindezeken felül a fotók készítésének idejében már némi készpénz is járt, az csak természetes.

Nem, vagy csak nagyon minimális volt viszont a mobilitás, a felemelkedési lehetőség. Aki a cselédsorba született, az nagy valószínűséggel ott is maradt haláláig. Igaz, egy-egy kiemelkedően jó tanulót kiemelhetett az egyház, vagy képezhetett az uradalom gépésze, esetleg maga mellé vehetett a tiszttartó, de arra, hogy a szülők biztosítsák a kitaníttatáshoz akkoriban szükséges nem kis összeget, arra bizony nagyon kevés volt az esély.

Emellett pedig ki voltak szolgáltatva az intézők kényének, kedvének is, akik pedig sokszor veréssel torolták meg az engedetlenséget, ellenállást. A kép tehát ebben az esetben sem volt fekete vagy fehér, mint ahogyan a mögöttünk hagyott rendszer azt tanította. Az viszont biztos, hogy mindez egy rég letűnt kor fontos része volt, olyannyira, hogy még Bálványossy László főerdész uram is méltónak találta a megörökítésre.

Pálffy Lajos
Forrás: mandarchiv.hu