Az Illumination Entertainment új animációs meséje azt az egyszerű, de eddig érthetetlen okból az álomgyár figyelmét teljesen elkerülő kérdést tette fel, hogy mit csinálnak a bolyhos, a pikkelyes, a tollas háziállatkáink, miután elmentünk otthonról. A nem éppen kreativitásáról ismert stúdió, aki a hórihorgas Gru óta kvázi a sárga kis banánszerű lényeit, a Minyonokat tette gyermekek millióinak kedvencévé tolltartó, póló, óra vagy éppen uzsonnás doboz formájában, már kezdte elhitetni velünk, hogy hadilábon áll az eredeti ötletekkel.

Bár mind a Lorax, mind a Gru 2, valamint a sok szülő által átkozott mellékhajtás, a Minyonok is hatalmas sikereket értek el, sem eredetiségükben, sem mondanivalójukban nem tudtak emlékezetessé válni. Tulajdonképpen nem is nagyon törekedtek minderre, hiszen olyan rutinos, az érzelmekkel még az idősebb korosztályt is megríkató vetélytársak közé kellett beékelniük magukat, mint a Toy Story, az Agymanók asztali lámpás cége, a Pixar, vagy az Így neveld a sárkányodat-ban lenyűgöző világgal operáló Dreamworks. Így a valóságot idéző megjelenítés, a mély tartalmakkal operáló történetek helyett a büdzsék nagy részét a rózsaszín vattás, szivárványokon ugráló, hatalmas szemeikkel elképesztően aranyos karakterekre fektették a hangsúlyt. De kit érdekel mindez, hiszen (hacsak nincs jégszíved) működik, évről évre pedig a szuszt is kipréselnénk Agnesből vagy az ügyefogyott, bénázó sárga kis szerencsétlenekből. A kis kedvencek titkos élete előzetesei sok kételyt felvetettek, maga az alapötlet zseniálisnak tűnt, de joggal hihettük, hogy a TV előtt repkedő kanári és a rockzenére zúzó óriás uszkár otthoni poénos unaloműző tevékenységeinél tovább nem jutnak majd a készítők, ezzel a cselekmény már az Úton hazafelében, vagy hogy a műfajon belül maradjunk, a Toy Story-ban látott hazatalálós mesélés szerkezetét süti el. Persze az Illumination védjegyével, a jelenetek közötti gegek töménytelen számával kiegészítve.

Noha a két eb, Max és újdonsült ellenlábasa, Duke New York forgatagában való elkeveredésének, majd hőn szeretett gazdijukhoz való visszajutásának kalandos története tényleg ennyire elnyűtt, valójában az év sokadik animációs road movie-jaként a kreatív helyzeteivel, a számos tarka karaktereivel, na meg a csetlő-botló remekbe szabott poénjaival nem hagyja, hogy mindennek az ürességnek a mélyére tekintsünk. Mert ahogy egyre nagyobb galibába keverednek rosszcsont kutyusaink, úgy kapunk egyre többféle élőlény „nappalijába” betekintést. A kíváncsiságunk hajtotta sketchek füzéréből építkező aranyos jószágok titkos életének fokozatos felfedezésével pedig izgalmas, merőben új organikus világ tárul ki előttünk, melyek között a Cinco Paul – Ken Daurio írópárosának a Hortonban megismert fantáziája újból remekel. Mint megtudjuk, ha magukra hagyjuk ránk utalt pajtijainkat, feltalálják magukat, és oltári dzsemborikat szerveznek, ahol a kismacskák élvezettel állnak be élő dartsnak, miközben a csaholó ebek a hét fáradalmainak levezetésére WC-ből isznak. Itt még közel sem ért véget a mikrotársadalmukba való bolyongásunk, ugyanis digitálisan ennyire pezsgőnek, részletesnek és élőnek rég látott New York utcáiban alámerülő Maxék hamarosan szembetalálják magukat a csatorna hercegeivel, a vérnyúlra hajazó, Hógolyó névre keresztelt vezérükkel az élen. Akik forradalmárokként az emberiség kiirtására tették fel a gazdájuk által eldobott, és ezzel haszontalannak titulált életüket.

Viszont manapság az önmagában való szórakoztatás és a cukiság a Pixar és társai által egyre magasabbra helyezett mércéinek köszönhetően már édes kevés. Óhatatlanul is, de nem tudunk elvonatkoztatni az általuk kreált Zootropolis, Agymanók (hogy az elmúlt éveket említsem) nyújtotta etalonnak számító (függőséget okozó), a társadalomról valamit mindig mondani akaró, ezzel felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt élvezetet nyújtó meséitől. Így ha A kis kedvencek titkos életének a drámai pillanatai nem is működőképesek, az elfogadásról és megbecsülésről szóló tanulságai felszínesebbek a konkurenciáénál, ezúttal egy kutyaszőrszálnyival közelebb jut hozzájuk az animációk terén eddig még elhanyagolt felelősségteljes állattartás megpendítésével a mindenféle kivetett állatokból verbuválódott csapaton keresztül. A fontos témát természetesen csak annyira kapargatják meg, mint a négylábú barátaink a virágágyást: csak akkor fogjunk kedvencek tartásába, ha szeretni és törődni tudunk velük, máskülönben hasonlóan kiábrándult és megalomán hófehér cuki kis nyuszikát nevelhetünk belőlük, mint Hógolyó és osztaga. Az Illumination-től, előző alkotásait látva, mindez még így is megszívlelendő és becsületre méltó próbálkozás.

Az őrült kalandok, a vicces karakterek, a furábbnál is furább helyzetek és a megállás nélkül eszement sebességgel haladó tempó a tekintetünket egy röpke pillanatra sem veszíti el, könnyedén gondoskodik róla, hogy ennyi tanmese és oktatás mind gyereknek, mind pedig szülőnek bőven elég legyen. A szellőzőben kóricáló tengerimalac, a fennkölt macska, a kerekeken guruló öreg beagle vagy az ösztöneivel viaskodó, éles karmokkal felfegyverzett sólyom, az őrület határán táncoló vérnyúl mind remek és mókás figurák. Képtelenség nem azonosulni ezekkel a szőrpamacsos, ölelgetni való lényekkel, mindenki talál magának kedvére valót, hiszen ahogy egy aranyhalban, úgy egy kaméleonban is képesek vagyunk személyiségjegyeket találni. A készítők ezt pontosan tudják, így nem tesznek mást, mint az általunk hozzájuk társított jellemek felnagyolását. Innentől kezdve pedig, ahogy a szomorú tekintetű, eső áztatta kiskutyák a hétköznapjainkban, úgy a film is lekenyerez minket. Ezért lehetséges az, hogy a vászonról majdnem lefolynak (szó szerint kinyúlnak és kiugranak) a különböző állatfajok képviselői, mégsem érezzük úgy, hogy a szédületes iramban osztott poénjaik hol a középpontban, hol pedig a sarokban elvesznének. Hiszen karakterfigurák ők, akiket régóta ismerünk már, akár nem szólalnak meg, akár egy percet szerepelnek a vásznon, emlékezetessé válnak.

A kis kedvencek titkos élete alapötlete zseniálisnak bizonyult, kár hogy az Illumination ezúttal sem tudta felülmúlni a rutinos, öregnek számító vetélytársait. Az eredeti történet hiányát ugyanakkor mókás és imádnivaló házikedvenceink személyiségeivel tökéletesen ellenpontozni tudják, akik még ha a szőrös külső alá rejtett mondanivalójukban ezúttal sem meggyőzőek, de ez éppen elég ahhoz, hogy a szívünkbe zárjuk őket, és két év múlva beüljünk az immár biztos folytatásra. Szerethető, szellemes darab, amely büszkén vállalja, hogy csak szórakoztatni akar, és ez egyáltalán nem baj a mai komolyabb gyerekeket gyakorta elfelejtő animációk világában. Akik már gazdik, azoknak kötelező látni, akik meg állattartáson törik a fejüket, azoknak kiváló tananyagként szolgál majd.

Köller Kristóf
Forrás: TheScreen.hu