Jó hangú édesanyja előbb énekelni tanult Dublin egyik excentrikus muzsikusától G. V. Lee-től, majd 1873-ban, családját Dublinban hagyva idősebbik lányával, Londonba költözött. Shaw középiskolai tanulmányai után egy ingatlanügynökség írnoka, majd pénztárosa lett. Kilátástalan körülményei miatt 1876-ban Londonba költözött, ahol édesanyja ekkor már ismert és keresett énektanárnő volt. Mintegy tíz éven át ő tartotta el, miközben George Bernard képezte magát, tanult és olvasott a British Museum könyvtárában.

Érdeklődése főként a társadalmi problémák felé vonzotta, Henry George és Karl Marx hatására szocialista lett, és haláláig annak is vallotta magát. A század utolsó felében alakuló szocialista társaságok vitaüléseire rendszeresen eljárt, részt vett a W. Morris alapította Democratic Federation és Socialist League munkájában. 1884-ben alapító tagja volt a Fabianus Társaságnak, melynek az évek folyamán egyik leghatásosabb szónoka és pamflet írója lett. Kevesen voltak akkora hatással a közönségre, mint Shaw, aki az egyik másodpercben megnevettetett mindenkit, aztán egyszerre, egy ugrással rávilágított a mondanivalója lényegére.

Ezzel párhuzamosan készült az írói pályára is. 1879 és 1883 között öt regényt írt, s bár nem aratott sikert velük, a kötetek mégis érdekesen világítják meg a Shelley és Blake hatása alatt érlelődő író világnézetének alakulását.

Az angol olvasóközönség Shawt kritikusként ismerte meg. Előbb a Pall Mall Gazette munkatársa volt, majd a Star és a World zenekritikusa, ahol írásai Corno di Basetto álnéven jelentek meg. Ez olaszul hangzott, és nagyon kevesen vették észre, hogy valójában „Mély Trombitát” jelent. A megtévesztés akkor derült ki, amikor a sikeres kritikák egy kötetben együtt jelentek meg ilyenformán: „Cornata Basso kritikái: Richard Wagnerről, írta G. B. Shaw”. Ekkorra már egyre többen kezdték ismerni és kedvelni Wagnert, Shaw-ról pedig elhitték, hogy igazi, szakszerű kritikus.

A kilencvenes évek elején születtek első drámái. Kísértetek című színdarabját 1891-ben mutatta be az Independent Theatre, a darabot ugyanolyan szenteskedő bojkott fogadta, mint Norvégiában tíz évvel azelőtt. A színház 1892-ben bemutatta Shaw első darabját, a Sartorius úr házait, ami ugyanekkora botrány lett. Következő darabja, A nőcsábász talán a legrosszabb drámája, nem is mutatták be 1905-ig. Ezután jött a Warrenné mestersége, de a főkamarás betiltotta. Aztán következtek: Fegyver és vitéz, Candida, A sors embere, Sosem lehet tudni.

Mivel a siker csak nem akart eljönni, úgy tűnt, Shaw elfogadta, hogy drámaíróként is olyan kudarcot vallott, mint regényíróként, ezért állást vállalt a Saturday Rewiew című lapnál mint színikritikus. Rövidesen azonban felhagyott az újságírással, ám nem csak azért, mert anyagi sikert is remélt drámái bemutatásaiból és kiadásaiból, hanem azért is, mert súlyos betegségéből felépülve, 1898-ban feleségül vette Charlotte Payne Townshendet, akinek számottevő vagyona lehetővé tette, hogy csak az írásnak éljen. Befejezte a Caesar és Kleopátra című darabot, amely az egyik legjobb műve (az 1899-es bemutatón Stella Campbell játszotta Kleopátrát).

A 20. század tízes éveire lett általánosan elismert, sikeres drámaíró. 1914-ben mutatta be Sir Herbert Tree a Pygmaliont: Tree maga játszotta Henry Higginst, Stella Campbell a virágáruslányt, Eliza Doolittle-t. A darab világsikert aratott.

A háború alatt Shaw nagyon népszerűtlen volt. Az első perctől fogva a béke mellett köteleződött el: már 1914-ben megjelentette Okos szó a háborúról című könyvét, melyben többek között az angol diplomácia ügyetlenkedését és a külügyminiszter képmutató viselkedését is hibáztatta a háború kitöréséért. Megfosztották állampolgárságától, és a társasági eseményekről is látványosan elvonult mindenki, ha ő megjelent.

1923-ban megírta Szent Johanna című darabját, amit New Yorkban mutattak be először, és csak utána került Londonba. A darab szinte mindenhol óriási siker volt (és az még ma is), furcsa formája, és hosszú, egyes kritikusok szerint felesleges epilógusa ellenére. Shaw ekkorra a világ egyik legismertebb emberévé vált, csak Albert Einstein és Mahátma Gandhi vetekedhetett vele.

1925-ben neki ítélték az irodalmi Nobel-díjat; elismeréseket, díjakat, kitüntetéseket azonban nem fogadott el, a Becsületrendet és a lordi címet is visszautasította. Ezt vallotta: „Kitüntetést visszautasítani nem lehet. Élj úgy, hogy ne kapd meg.” A Nobel-díjat azzal a feltétellel vette át, hogy a vele járó pénzösszeget teljes egészében egy megalapítandó Angol-Svéd Irodalmi Alap rendelkezésére kell bocsátani.

A két világháború között írta legremekebb színjátékait, színészek és főleg színésznők versengtek hatásos szerepeiért. Két hölgy is szerelmes barátságban állt vele. Idővel Shaw könyvekben jelentette meg azokat a szellemes üzeneteket, amelyeken okos felesége is jól mulatott. A londoni közönség pedig legalábbis sejtette, hogy a nagy szakállú, örökké fiatalos író egyéb hölgyekkel is bizalmas barátságban lehet, miközben jó férj hírében áll.

Shaw mindig érdeklődéssel követte az európai politikai élet eseményeit. A fiatal Szovjetuniót már 1931-ben meglátogatta egy angol kormánydelegáció tagjaként, és figyelemmel kísérte a fasiszta államok szerveződését: Hitler, Mussolini és Franco tevékenységét is.

1943-ban, hosszú szenvedés után meghalt felesége, Charlotte. Gyerekük nem volt, a drámaírót nagyon megviselte a gyász. Barátai nagyrészt mind meghaltak ekkorra, nagyon egyedül maradt. Élete hátralévő része békében és magányban telt, mígnem 1950 szeptemberében Shaw leesett egy almafáról. Kórházba vitték, majd saját kérésére október 4-én hazaszállították. 1950. november 2-án halt meg. Az egész világ meggyászolta: a Times vezércikke Shaw halálával foglalkozott; az indiai kormányfő rendkívüli ülést hívott össze; az amerikai Broadway-n leoltották a villanyokat.

Nagy Mária

Forrás: wikipédia, Világirodalmi lexikon. 13. köt. Budapest : Akadémiai Kiadó, 1992.

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.