1335

Szenvedély, hadviselés, sokhúros gitárok

Beszámoló az Ibanez Gitárfesztiválról

Abban a szerencsében volt részem, hogy nemrég eljutottam a németországi Gutenstettenbe, a második Ibanez Gitárfesztiválra.

A magyar különítmény tagjaként számtalan gitárt és gitárost láthattam a hétvége során, így erről is írtam egy összefoglalót, remélhetőleg a zene szakmai oldala iránt érdeklődő olvasóink örömére. Gitárok, szakmázás, emellett beszámoló Steve Vai koncertjéről.

Kovács, te meg mit keresel itt?! – kiált rám Herci haverom, mikor épp igyekszem magamnak helyet találni a buszon. Már megint utolsóként érkeztem, pedig utálok elkésni. De hát mégis Miskolcról indultam reggel fél hétkor, a telekocsi meg a tervezettnél negyedórával később ért a Keletibe, szóval bízom benne, hogy egy elnéző mosollyal le is lesz tudva ez az öt perc. De válaszoljunk a kérdésre! Nos, én is az Ibanez Gitárfesztiválra tartok, a németországi Gutenstettenbe.

Azt persze nem tudtam, hogy ez a helységnév valójában nem is egy várost, hanem kis túlzással a Meinl cintányérgyárát és kereskedelmi központját jelenti. Érdekesnek ígérkezik a rendezvény, hiszen ahogy Zoli és Ákos, a Meinl és az Ibanez hazai munkatársai elmondták, rengeteg gitárt próbálhatunk majd ki, egy különleges hangszerkiállítás keretében legendás Ibanez gitárok lesznek láthatók testközelből, megnézhetünk egy rakás kitűnő gitárost, ráadásul teljes koncertet ad Steve Vai, benne a legendás Passion and Warfare album teljes anyagával. Elég jó hétvégi program, ha az embernek nem közömbös a hangszerek világa.

Természetesen már az indulás pillanatában látok pár ismerős arcot Hercin kívül is, itt van például Bodor Máté barátom, aki szintén Miskolcról indult annak idején, jelenleg pedig az Alestorm és a Leander Rising gitárosa. Pár sorral arrébb a Hot Beaverből Sexyre leszek figyelmes, de egy-egy ilyen szakmai túrán általában mindig adott a jó hangulat és a lehetőség arra, hogy új barátokat szerezzünk. Olyan, mint egy turné, csak most nem játszunk.

Az utazás körülbelül 12 órát vesz igénybe, ami nem csoda, hiszen bő nyolcszáz kilométerre van a helyszín, a szállásaink sem egy helyen lesznek, és persze az útközben kinyitott sörök mellékhatásaitól is meg kell szabadulni rendszeres időközönként. Mivel elég fáradt vagyok, bulizás helyett inkább igyekszem átaludni az utazást. Persze ez nem jön össze teljesen, túl sok régi és újdonsült cimborával van mit mondanunk egymásnak, egymást érik a sztorik, ahogy ilyenkor mindig. Buszban alvásra így sok ídő nem marad, a szállásra érve gyakorlatilag azonnal bedőlök az ágyba, pedig a társaság nagy része még kimozdul kicsit a városba este.

Természetesen nem fogom leírni azt a hatalmas közhelyet, hogy úgy éreztem magam, mint egy gyerek a cukorkaboltban, amikor beléptem a kiállítóterembe. Dehogynem. Elég régóta űzöm már az ipart, nekem is van jó néhány hangszerem otthon, mégis elég ritkán van részem olyan látványban, amikor az egyik falon több mint száz vadonatúj gitár vár arra, hogy kipróbáljam.

Arról nem is beszélve, hogy kicsit beljebb mindenféle legendás modell várja a látogatókat, Steve Vai, Satriani, John Petrucci gitárjai mellett a nyolcvanas évekből, vagy még régebbről származó Ibanezek, csorog is a nyála mindenkinek. A látogatók szemei előtt megelevenedik a márka története, én is csak kapkodom a fejem, hogy melyik gitárt kinek a kezében láttam gyerekkoromban magazinokban, vagy lemezborítókon. Néhány igazi kuriózum is látható: egy 1980-as Phil Collen Ibanez Destroyer, egy teljesen áttetsző, akriltestű Satriani-modell, Steve Vai EVO-ja, meg az a törött tükörre emlékeztető Paul Stanley-signature, utóbbi kettő vitrinben van, nem is akarok belegondolni, mennyibe kerülhetnek. A szemközti falon meg a mostani signature modellek a Meshuggah-tól Tosin Abasin át Andy Timmonsig, van miből válogatni.

Mai napig kicsit zavarban vagyok, ha nyilvános helyen hangszereket próbálgatok, pláne ha tudom, hogy aznap biztosan nem fogok vásárolni. A történelemlecke után mégis összeszedem a bátorságom, és visszamegyek az idei felhozatalt bemutató falhoz. Merjünk nagyot álmodni, mondom magamban, és leakasztom az egyetlen kilenchúrost, egy RG9QM fedőnevűt, családom utólagos meghatározása szerint „cirmos kilencest”. Ezt körülbelül azóta ki szeretném próbálni, mióta hallottam róla, hogy egyáltalán van. Mert oké, hogy hét vagy nyolc, de hát kilenc húron hogy lehet játszani?

Én magam amúgy a mai napig nyúzok egy RG7420-ast, idén már tizenötödik éve, szegényen látszik is az a több száz koncert, amin szerepelt, de még mindig bírja. Emlékszem, amikor hosszú spórolás után megvettem, először nagyon furcsa volt a hét húr, de két-három óra után már úgy éreztem, mintha mindig is ilyenen játszottam volna. Nem állítom, hogy a kilenchúrossal azonnal ilyen komfortérzetem támadt, pláne, hogy egy lépcsőfok kimaradt, hiszen nyolchúros gitár még sosem volt a kezemben két percnél hosszabb ideig.

Az ilyen mélységekbe hangolást jelenleg egy másik, normál menzúrájú héthúrossal oldom meg, amikor néhanapján be kell ugrani korábbi zenekaromba, a már évek óta nyolchúrosokon játszó Watch My Dyingba. Ők egy oktávval vannak a normál E alatt, azaz már a basszusgitár tartományában szól a hangszer, ennek okán szegény gitáromra kénytelen voltam 0.80-as vastagságú garnitúrát tenni a normális megszólalás és húrfeszesség érdekében. Az élményt ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor egy drótkerítésen próbálnál brillírozni – megvan a maga öröme, de annyira nem kényelmes.

Nos, a gyárilag kontra Ciszre hangolt kilenchúrosnál ez fel sem merül, és bár kisebb kezű gitárosoknak kihívás lehet a nyak vastagsága, egyáltalán nem kényelmetlen rajta a játék. Emellett egy olyan érdekes dologra is figyelmes lettem, hogy még ilyen mélységekben is lehet rajta tiszta hangközöket játszani, ami sajnos az én öreg héthúrosommal néha csak nagy hangolási küzdelmek árán valósítható meg. Végső soron azt kell mondjam, hogy bár sokan értelmetlennek találják az ilyen mélyre hangolást, kísérletező kedvű gitárosok kezében – tehát akik nem abban látják a progresszivitást, hogy klasszikus Metallica- meg Slayer-riffeket játszanak másfél oktávval letranszponálva – igazán veszélyes fegyver lehet egy ilyen hangszer.

Egyébként rajtam kívül még vagy huszan próbálgatnak a teremben gitárokat, bőgőket, mégsincs hangzavar. Ez annak köszönhető, hogy ötméterenként ki van téve egy-egy Kemper profilozó erősítő fejhallgatóval, így csak a pengetett húrok zaját lehet hallani kifelé, miközben lehet, hogy épp egy Mesa Boogie Triple Rectifier hangját hallod a fülesben. Egyszerű és hasznos megoldás, ahogy az is, hogy a gitáros workshopok egy elkülönített koncertteremben kapnak helyet, hiszen így nem zavarja egymást senki sem.

Mielőtt bemennénk, gyorsan kipróbálok még egy RG8 nyolchúrost is, szintén kitűnő, sokféle lehetőséget felvillantó hangszer, a kilenchúros után már egyáltalán nem is tűnik szokatlannak, a nyaka meg teljesen kényelmes. Máté egy héthúros RGD-t szemel ki magának, ami egy újfajta design, részben natúr, részben gyöngyházra emlékeztető lakkozással, mélyített kivágásokkal a magas fekvések könnyebb elérése miatt. Máté szeret szólózni, ránézésre neki találták ki ezt a gitárt, de hát ki nem vinné haza, ha úgy adódna? Mindenesetre a nap folyamán több alkalommal lettem én is szerelmes, egyáltalán nem nőkbe, és ez egyáltalán nem coming out volt, kedves olvasóink.

A koncertteremben déltől kezdődött a hivatalos megnyitó, amelynek keretében maga Steve Vai is színpadon termett, hogy bemutassa az új, Woody fedőnévre hallgató gitármodelljét, nagyon szép gitár, kíváncsi vagyok, mikor indul a sorozatgyártás.

Az ő koncertjéig tucatnyi gitárbemutató várta az érdeklődőket, olyan nevekkel, mint a Between the Buried and Me gitárosa, Paul Waggoner, Jen Majura, aki mostanában az Evanescence soraiból ismerhető, vagy épp Lukács Peta, akit a magyar olvasóknak szükségtelen bemutatni, hiszen hazánk egyik szakmai körökben legismertebb gitárosáról van szó. Peta harmadikként lépett színpadra a nap folyamán, és olyan bemutatót tartott, hogy amelyre szerintem még maga Steve Vai is csettintett párat, ha hallotta. War and Peace című lemezéről adott elő néhány dalt, és mindenféle magyaros elfogultság nélkül azt kell mondjam, sok aznap látott gitárosra köröket vert rá az előadás energiaszintjét, zenéje eredetiségét és játéka technikai színvonalát illetően. Peta szerencsére a ritmusgitározásra is ugyanolyan hangsúlyt fektet, mint a szólókra, így aztán nem volt mellébeszélés, helyette egy rock/metálos és jazzes elemeket ötvöző, tartalmas negyedóra, amely bevallom, az én tetszésemet sokkal jobban elnyerte, mint az az udvariaskodás, amely sokszor eszünkbe jut arról a kifejezésről, hogy instrumentális gitárzene.

Az összes bemutatót nem volt lehetőségem végignézni, már csak azért sem, mert közben alkalmunk nyílt egy kis üzemlátogatásra. Sajnos a gyárba, hétvége lévén, nem jutottunk be, viszont a raktáráruházba és az elosztóba benézhettünk. Elsőként az jutott eszembe a 27 méteres belmagasságú terem láttán, hogy na jó, de mekkora létra kell ahhoz, hogy a dolgozók elérjék a felső polcokat? Persze hamar kiderült, hogy nem szórakoznak itt létrákkal, netán ipari alpinista technikákkal: az egész rendszert, melynek része néhány, a sorok között hatalmas sebességgel közlekedő targonca, számítógép vezérli, így másodpercek alatt összeválogatható egy-egy rendelési csomag.

Bekukkantottunk a hangszerek beállításáért felelős munkatársak irodáiba is, akiknek az az egyébként könnyen kitalálható feladatuk, hogy a megrendelt termékeket darabonként átnézik, szükség esetén beállítják, hogy például ne oktávhamis hangszer kerüljön a karácsonyfa alá a leendő gitárvirtuóz kezébe.

Akárcsak reggel, az ellátás itt is kifogástalan volt, ráadásul a szervezők voltak olyan kedvesek, hogy még az aznapi magyar meccset is megnézhettük egy kifejezetten nekünk odakészített tévén. Sajnos, mint azt már tapasztaltam, a válogatott mindig kikap, ha én is nézem az adott mérkőzést, így az izlandi tizenegyes után inkább elmentem a sörcsaphoz, és csak a második félidő végére mentem vissza, amikor már nagyjából biztosra vehető volt a döntetlen.

Az est főattrakciója persze Steve Vai koncertje. Az épp huszonöt éve megjelent – igazából huszonhat, de ne kekeckedjünk – legendás Passion and Warfare lemezt turnéztató Vai itt, az Ibanez Gitárfesztiválon is előadta a teljes albumot, és nem csak azt. Turnécsapata már évek óta ugyanazokból az arcokból áll, Jeremy Colson dobolt, Philip Bynoe basszusgitározott, másodgitárosként Dave Weinert üdvözölhettük, billentyűs hangszereken pedig Michael Arrom játszott. Maga a főhős nem véletlenül számít az egyik legnagyobb gitárhősnek évtizedek óta, még a lemezei ismerete nélkül is letaglózó lehet figyelni, amiket és ahogyan játszik, nemhogy olyanoknak, mint én, akiknek az említett Passion and Warfare az egyik kedvenc albumuk ebből a stílusból.

Négy dalnyi bevezetés után következett is a Liberty, én meg kezdtem úgy érezni magam, mint Charlie Firpo, amikor krupié volt a görögnél, golyózott ugyanis a szemem a trükkjeitől. Szerencsére Vai kitűnő showman, így a gitárvarázslás mellett is szórakoztató tudott maradni a produkció. Pláne, amikor bekapcsolódott a koncertbe maga Joe Satriani is, ez utóbbi az egész este legviccesebb momentuma volt, de nem akarom lelőni az összes poént, hiszen vélhetően ugyanezzel a műsorral érkeznek majd a Budapestre is hamarosan.

Miután visszatértünk a szállásra, muszáj volt úgymond megvitatni az aznapi tanulságokat, így többen hajnalig szakmázgattunk a szálloda bárjában, oldott hangulatban. Bevallom, kicsit túl is lőttem a célon a végére, túl sok mindennel kínáltak meg, így másnap reggel épp csak jelzésértékű reggeli után, enyhén zúgó fejjel szálltam be a buszba, hogy aztán a hazaúton tovább folytatódjon a jó hangulat, bár ezúttal már leginkább alkoholtartalmú italok nélkül.

Külön köszönet illeti a lehetőségért a Meinl Distribution hazai munkatársait, Angler Ákost és Szabó Zoltánt.

A beszámolót vágatlan változatát itt olvashatod.

NIHIL_AK
Forrás: langologitarok.blog.hu

2016.07.26