1935

A sátánista Gryllus Vilmos és a többiek

Négy koncert a VOLT-ról

Az idei VOLT Fesztivál volt talán az első, amin az ember úgy érezhette végig, hogy folyamatos telt ház van. Rengeteg ember volt a fesztiválon, hivatalosan viszont csak a pénteki napra kelt el minden belépő az Iron Maiden miatt. Két nagyon szembetűnő újdonság volt a fesztiválon: az egyik az új check-in rendszer, ami először jelentősen lelassította a bejutást, majd megjavult, a másik az óriáskerék, ami tovább erősítette a volt kis-Sziget hangulatát.

A sokak által pokolba kívánt check-in rendszernek köszönhetően egyébként elvileg kiszűrik a nem kívánatos elemeket a buliból, ráadásul megszűnt a kézsimogatás is, mivel a QR-kód leolvasásával rögtön kiderül, hogy az akar-e bejutni a fesztiválra, akié a karszalag, hamisítás, levetett szalag újra felrakása szinte kizárt.

Illetve volt még egy nagy újdonság, mivel a két nagyszínpad nem egymással szemben volt, mint tavaly, és nem is egymás mellett, ahogy több külföldi fesztiválon, hanem kilencven fokban elforgatva egymáshoz képest úgy, hogy lényegében a backstage-e is egy volt a kettőnek. Az eddigi nagyszínpad lett a kis-nagyszínpad, tőle balra pedig felállították a nagy-nagyszínpadot, ami viszont a domborzati viszonyok miatt kisebbnek tűnt, mint a másik, pedig ugye az Iron Maden is itt lépett fel, így hirtelen ránézésre félő volt, hogy Eddie feje kiüti a sátorponyvát.

A MAIDEN MEGLEPETT

Aztán persze nem ütötte ki, simán elfért a színpadon az angol zenekar kabalája, még ha azért el is hangzott pár stábtagtól a fotósátorokban, hogy közel sincs annyi cucc felpakolva, amennyi szokás. Ennek ellenére hiányérzet nem volt, mentek a lángok is rendesen, amúgy meg a szokásos profi Iron Maiden-show-t kaptuk. Illetve annyiban nem a szokásos volt, hogy ők aztán komolyan vették a „lemezbemutató turné” kifejezést, és hat dalt is eljátszottak az amúgy meglepően jó legutóbbi dupla albumról, szóval nem best of műsort kaptunk. Ezek a számok korántsem zavartak annyira (sőt), mint a korábbi koncerteken az újkori, tehát Bruce Dickinson 1999-es visszaszállása után összerakott szerzemények. Ugyan a 2000-es Brave New Worlds lemezt szerettem annak idején, de mégsem olyan jó az az anyag sem, mint a korábbi, főleg a nyolcvanas években született dalok. A The Book Of Souls viszont akár 1988-ban is készülhetett volna, egy fikarcnyit sem lógott ki egyik ezen lévő szám sem a setlistből. Inkább a ráadásban lévő 2000-es Blood Brothers tűnt kakukktojásnak, de hát ez időközben nagy sláger lett, ugyanúgy nem hagyhatják ki, mint a begyakorolt koreográfiával, közönségénekeltetéssel előadott Fear Of The Darkot sem.

Egyedüli kérdés előzetesen csak Bruce Dickinson énekes lehetett, aki nemrég ugye átesett egy rákos betegségen, ráadásul pont a nyelvéből szedték ki a daganatot, de a soproni koncerten nem tűnt olyannak, mint akinek mostanában ekkora baja volt, és a hangjával sem volt probléma. Szaladozott fel-alá, mindent megkaptunk tőle, amit az eddigi koncerteken, hol az állvány egyik, hol a másik végén vezényelt támadóállásban az új lemez dzsungelrom dizájnjában. Kommunikáció ugyan a szokásos panelszöveg (Scream for me... stb.) volt, de a magyarok még bónuszban megkapták, hogy nyert Wales a foci EB-n, aminek gondolom ő örült, ha már az angolok korábban kiestek.

Volt még egy meglepő dolog a koncerten. Én ugyanis még soha nem voltam jó hangzású Iron Maiden-koncerten. Nemrég a Nova Rockon is külön kíváncsi voltam rájuk, hogy na majd ott összejön végre ez is, az osztrák-magyar határon ugyanis még semmi nem szólt szarul. Hát az Iron Maiden bebizonyította, hogy ezt még abból a fesztiválból is ki tudja hozni, annyira pocsék volt akkor is a hangzás. Szóval úgy voltam vele, hogy megint jön a szokásos alulkevert gitár, a kopogó dob, a kattogó basszus, semmi meglepő nem lesz ebben sem. Ehhez képest lett, ugyanis valahogy Sopronban pont eltaláltak mindent, és úgy szólt élőben a zenekar, ahogy mindig kellene. Aztán majd pár év múlva kiderül, hogy ez csak egy kivétel volt-e, ami erősíti a szabályt.

A SLAYER AZ SLAYER

Bizonyára létezik egy párhuzamos univerzum, ahol a túlfizetett közmunkások türelmetlenül várják a hétfőt, a vasúti restikben lehet Long Island Ice Tea-t rendelni, és a 60 feletti kalapos suzukisok ámokfutást végeznek az országutakon. Más nem magyarázhatja azt, hogy a Slayer-koncertet képes volt bárki is hakninak titulálni. Ezen sorok írója ugyanis ugyanazt a trafóházakat elsöprő, katonai anyahajókat kettétörő, bányacsillével gargarizáló szörnyeteget látta a színpadon, mint eddig bármelyik alkalommal, mikor Kerry Kingék Magyarországon jártak. Pedig sem Jeff Hanneman, sem Dave Lombardo nem volt holmi birodalmi rohamosztagos, akinek elvesztését az ember képes lenne egy legyintéssel elintézni. Ellenben Paul Bostaph és Gary Holt a létező legminőségibb utánpótlásnak bizonyult: előbbi kvalitásaival már a Ditto Head óta tisztában lehetünk, utóbbi pedig mintha mindig is a Slayer tagja lett volna. (Már csak ezért is kéretik legközelebb őt is bevenni a dalszerzési munkálatokba!) Tom Araya ezúttal sem volt kommunikatívabb, mint Rambo a reggeli kávé előtt, ám ez a sátánista Gryllus Vilmos ennek ellenére is a legszerethetőbb frontemberek egyike: miközben dalszövegeiben komplett populációkat fejez le, belez ki és húz karóba, úgy vigyorog a színpadon, mint egy mai 15 éves a 80-as évekbeli drogprevenciós oktatófilmeken.

A zenekar pedig – nyilvánvaló nagytatásodás ide vagy oda – nem csupán verbálisan mészárolt: a War Ensemble vagy a Discipline legalább olyan elemi erővel dörrent meg, mint a koncertet nyitó Repentless és a You Against You. Merthogy a legutóbbi lemezről csak ez a két szerzemény hangzott el, persze a Mandatory Suicide, a South Of Heaven, az Antichrist, a Die By Sword vagy a Fight Till Death (arrrrgggghh!!!) mellett ezt aligha sérelmezhettük volna. A közönség aktivitására sem lehetett panasz, noha a circle pit kezdeményezői zseniális érzékkel mozdultak be a húszperces bevezetővel operáló szerzeményekre (Dead Skin Mask, Seasons). Holt hibátlanul hozta Hanneman témáit, ami pedig Kerry Kinget illeti, ezúttal is benne volt a pakliban, hogy két dal között összeverekedik a színpadra lépő Ultimate Warriorral. A zenekart – legalábbis a Slayer azon mutációját, mely tegnap a VOLT nagyszínpadán játszott ebben az univerzumban – ezúttal sem lehetett kritikával illetni. Legfeljebb az időjárást: az esőnek ugyanis illet volna a Raining Blood alatt leszakadnia, és lehetőleg vérvörös színben. (nausea)

A PRODIGYNEK MINDEGY, HOL VAN

Ahogy az Iron Maiden és a Slayer, úgy a Prodigy is azon zenekarok közé tartozik, akiknek attól függ, hogy jó lesz-e a koncertjük, hogy nekünk milyen hangulatunk van, főleg ha már többször láttuk őket. Mindhárom zenekar ugyanazt nyújtja szinte mindig. Hiba nélkül eltolják a saját kis show-jukat, aztán ha mi pont rájuk vagyunk hangolódva, akkor bejön, ha meg nem, akkor a zenekart hibáztatjuk. Ők maximum a dalokon, dalsorrenden változtatnak, de ezek a zenekarok már sosem hibáznak akkorát, hogy tönkretegyenek egy bulit.

A Prodigy talán a legerősebb ebben. Náluk maximum a hangzást lehet elrontani, de ha elég hangosra van csavarva minden, főleg a basszus, akkor garantált, hogy csak saját magunknak ronthatjuk el a szórakozásunkat. Nem hiába imádják őket világszerte, és nem, nemcsak Magyarországon népszerűek, ahogy sokan gondolják, hanem mindenhol, és mindenhol főzenekari státuszban vannak. (Mellesleg mind az Iron Maiden, mind a Slayer rengeteget járt már nálunk, mégis csak a Prodigy csapja ki a biztosítékot ezzel a magyarokban.)

A VOLTon sem volt semmi gond velük. Két folyamatosan ugráló és rendkívül kicsi, de legalább lényegre törő szókinccsel rendelkező frontember, egy látványosan kalimpáló rockdobos és egy szaladozó gitáros, ennyi a Prodigy. Ja meg persze Liam Howlett, aki az egésznek a zenei agya, és aki a gombot nyomkodja a valószínűleg teljesen indokolatlanul ormótlan nagyra épített, de pont ettől látványos állványa mögött.

A VOLTon ők zárták a nagyszínpadot, ráadásul úgy, hogy egy defekt miatt csúszott a műsoruk egy csomót, így jóval éjfél után kezdtek bele a Breathe-be. Így viszont elérték, hogy a közéjük és a Slayer közé betett Vad Fruttik és a Brains közönsége is szétázzon a leszakadó esőben. A Prodigy-re viszont már csak a hűvös maradt meg, és tény, hogy az előző napi kánikulában legalább dupla ennyien lettek volna rajtuk, de aki ott maradt, az legalább megőrült.

WIZ KHALIFA MEG SNOOP AKART LENNI

Wiz Khalifa is az idei VOLT egyik nagy neve volt. A rapper eljött a DJ-jével, meg a színpadra néha felkeveredő két haverjával, aztán szinte semmi másból nem állt a fellépése, mint a fű éltetéséből. Khalifa show-ja az a fajta rapkoncert volt, ahol ő van, meg a DJ. Utóbbi felteszi a zenét, ő meg rászövegel. Na most ez így, itt a VOLT legnagyobb színpadán nagyon kevés volt. Wiz Khalifa borzasztóan Snoop Dogg akar lenni, akinél szintén csak egy DJ adja a zenei alapot a koncertjein, viszont ő legalább azokat a barátait viszi el a fellépésekre, akik produkálnak is valamit a színpadon a show kedvéért. Például beöltöznek kutyának vagy ilyesmi. Szóval Snoop szórakoztat, meg hát ő Snoop, de a rá csak összeaszottságban hasonlító Khalifa semmi ilyesmit nem csinált. Na jó, a két közönségbe dobott óriási spangli az egyik látványosabb pillanat volt, de sokkal nagyobb buli lett volna a nemzeti drogpolitikáért felelős emberek arcát nézni a nagy jointdobálózás közben.

Szóval ezt leszámítva ez egy olyan hakni volt csak, amit a fanatikusokon kívül senki nem élvez igazán. Sem a fellépő, sem a közönség nagy része. Persze türelmesen várta mindenki az utolsó dalt, közben kaptak egy Snoop-dalt is, hogy jobban örüljenek, de amúgy csak punnyadás volt mindenhol. Ja, igen, az utolsó dal. Ez természetesen az a szám volt, ami miatt Khalifát sok kislány sikoltozva fogadta az első sorokban. A rapper ugyanis a Halálos Iramban 7 című filmet záró betétdalával lett végleg szupersztár, főleg Amerikában. Ez az, amiben a film forgatása közben elhunyt, de ide digitálisan összerakott Paul Walker elkocsikázik a fénybe. Lehet, valakinek megérte ezt a számot várni, nekem nem.

Dankó Gábor
Fotók: Kozmári Attila
Forrás: langologitarok.blog.hu

2016.07.06