A könyv roppant adatgazdagon taglalja a város mindennapjait: bemutatja a frontra készülő katonaság szálláshelyeit, az iskolák, magtárak nyújtotta szálláslehetőségeket. A számtalan magtár arra a múltra emlékeztet, amikor Győr még a gabonakereskedelem központja volt. Mivel a kaszárnyák befogadóképessége korlátozott volt, a nem éppen ideális „szálláshely” tömegek számára biztosított fedelet, itt azonban rágcsálók társaságában kellett az éjszakákat átvészelni.

A város örömmel fogadta a honvédeket, sokszor vendégelte meg őket. Nem csupán magyar, de bosnyák katonák is hozzátartoztak a győri mindennapokhoz. A háborús logisztika példaértékű volt, igyekeztek mindent a lehető legtökéletesebben megszervezni, később azonban ez nemcsak a városnak, de az országnak is nagy megpróbáltatásokat jelentett – a háborús események előrehaladtával a korábbi rózsaszínű kép egyre sötétebbé vált.

A sebesültszállító vonatok megjelenése jelezte, hogy nem diadalmenetről, könnyű kalandról van szó, bizony a halál, a rokkantság esélye a bakák mindennapi életében állandó veszélyként jelent meg: Damoklész kardja mindenkinek ott lebegett a feje felett. A városban 29 helyen rendeztek be kórházat, úrihölgyek vállalták a sebesültápolás nehéz, de felemelő feladatát. Az újonnan „nővérnek állókat” gyorstalpalón képezték ki.

A kórházvonatok az egészségügyi ellátás egyik szeletét képezték, kezdődött minden a frontvonalban a szanitécekkel, folytatódott a szerelvényeken, majd a kórházakban. Egy-egy kórházvonat érkezésekor hozzátartozók tömege özönlött oda, többek között a cenzúra által megszűrt információkat akarták mintegy első körből származó autentikus forrásból kiegészíteni. Rengeteg problémát is jelentett a sebesültszállítás folyamata, gondoljunk csak az átvérzett kötésekre vagy a csillapíthatatlan fájdalmakra. A lakosság beszállt a bakák kórházi élelmezésének feljavításába, kollektíven főzték a lekvárt, s juttatták el a kórházaknak. Győr gondolt a hadirokkantak rehabilitálására, a munka világába történő visszavezetésükre, tanfolyamokat indítottak, kertvárost terveztek számukra, bár ez csak részben valósult meg.

A háború a nyersanyagellátásban is nehézséget okozott, melyeknek egyre inkább híjával voltak; az ellenséges országok korábbi nyersanyag szállítmányainak elmaradtával „pótanyagok” használatára kényszerültek, valamint igényt tartottak a lakosság birtokában lévő fémekre is – különösen szomorú volt a harangok „bevonultatása”, amelyeket fémkorongokkal pótoltak, s abban az időben ez helyettesítette a harangszót. Csak azok a harangok menekülhettek meg, amelyeket technikai okokból nem tudtak kiemelni.

A menekültek is sajátos színfoltot jelentetek a város életében: voltak itt galíciai zsidók, akik sajátos öltözetükkel, oldalszakállukkal szokatlan látványt nyújtottak, de szép számmal érkeztek erdélyi menekültek is, akik iránt természetszerűleg nyílt meg a város szíve. Az idegenek jelenléte azonban konfliktusoktól sem volt mentes: bosnyák-magyar nézeteltérésből haláleset (egy bosnyák megölése) származott, le kellett csillapítani az indulatokat, az idegenek gyakran felvásárolták a piaci kínálatot, s ezért időintervallumot kellett számukra kijelölni a vásárlásokhoz.

A város példamutató adakozókészsége nyilvánult meg a Vashonvéd esetében: a szobor eredetileg fából készült, de vaspikkelyekkel kellett felöltöztetni, a pikkelyeket szabott áron lehetett megvásárolni.

A könyv grafikai megjelenése Faggyas László munkáját dicséri, így Torma Attila kötete mind külsejében, mind pedig tartalmában színvonalas és izgalmas kiadvány.

Csiszár Antal
Fotók: Vas Balázs