1731

Álmaink filmintézete és a valóság

Értékmegőrzés és közönségépítés – Filmszakmai konferencia

Május 27-én a Francia Intézetben civil kezdeményezésre rendeztek kerekasztal-beszélgetést az európai filmintézetekről, valamint a magyar vágyakról és lehetőségekről. Lesz-e magyar filmmúzeum, vagy már van is? Hogyan lehetne becsatornázni a civil kezdeményezéseket, kihasználva a meglévő intézményi hálózatot? (A képen Ráduly György, Havas Ágnes, Fejes Katalin, Emilie Cauquy és Massimo Benvegnu)

Havas Ágnes, a Magyar Nemzeti Filmalap vezérigazgatója és Hervé Ferrage, a Budapesti Francia Intézet igazgatója üdvözölte a fiatal filmesektől induló kezdeményezést. A filmarchívumi konferencia kezdeményezője ugyanis nem a filmarchívum vagy más hivatalos intézmény, hanem egy fiatal filmrendező-forgatókönyvíró, Kerékgyártó Yvonne volt, akit leginkább a Free Entry rendezőjeként ismerünk, és aki mostanában az Örökmozgóban is gyakran vezet kortárs magyar filmmel kapcsolatos beszélgetéseket. Az esemény a MaNDA és a Francia Intézet támogatásával valósult meg.

A beszélgetés első panelje a Filmintézetek külföldön és idehaza címet viselte, három európai filmintézet működését járta körül Ráduly György vezetésével. A kört Massimo Benvegnu, a holland EYE – Film Institute Netherlands munkatársa nyitotta. Az amszterdami filmintézet 2012-ben költözött új, futurisztikus épületbe, közvetlenül a folyópartra. Ami nem egyszerű helyváltoztatást jelentett, hanem szervezeti centralizációt is. Négy filmmel foglalkozó korábbi intézményt vontak össze az új helyszínen: az 1952-es alapítású filmmúzeumot, a filmek fesztiváloztatását végző Dutch Filmet, a kísérleti filmeket gyűjtő Filmbankot és egy filmoktatásra szakosodott intézményt. Az új épületbe került a gyűjteményi központ, itt folyik a restaurálás, digitalizálás, hamarosan ide költözik a könyvtár is. Az új épületben négy moziterem és 1200 négyzetméteres kiállítótér várja a látogatókat. A húzóágazatot a kiállítások jelentik, ezekhez kapcsolódnak a filmprogramok. Found Footage: Cinema Exposed című nyitókiállításukat, mely azt mutatta be, hogyan használják az archív filmeket, filmtöredékeket kortárs művészek és filmesek, nagy érdeklődés övezte: 27 ezren váltottak rá jegyet. Tapasztalataik szerint, ha kiállítási környezetbe helyezik a filmprogramokat, sokkal több látogatót lehet megszólítani. Az épületben fesztiválok is helyet kapnak, állandó partnerük az IDFA (International Documentary Film Festival Amsterdam), a világ egyik legnagyobb dokumentumfilm-fesztiválja. Kiemelkedően fontos számukra az oktatás, a fiatalok, gyerekek megszólítása: workshopjaikon, iPodos interaktív installációjukkal kicsik és nagyok ismerkedhetnek meg a filmtörténettel és a film technikai fejlődésével, Lumièretől a Csillagok háborújáig. Az alsó szinten 5000 (!) digitalizált filmet lehet megtekinteni, ingyenesen.

Az amszterdami EYE – az épületet Delugan Meissl tervezte (forrás: Wikipedia)

Mindezt úgy, hogy Hollandia nem rendelkezik nagy filmgyártással, története során mindössze hat filmjét választották ki a Cannes-i fesztivál versenyprogramjába. Sikereinek csúcsa a kilencvenes években volt, amikor két filmjük is Oscar-díjat kapott, ennek ellenére fontosnak tartottak egy ilyen filmcentrum létrehozását. Benvegnu működésük anyagi hátteréről elmondta, hogy bár Európában mindenhol megszorításokra kényszerülnek, de intézményi összevonásokkal gazdaságosabbá lehet tenni a működést, miként tették Finnországban és Dániában is. Mindez azonban nem csak a film területére igaz: Hollandiában például a Nemzeti Balettet és Operát is egy Nemzeti Színházba vonták össze. A legnagyobb beruházás maga az épület volt, ezt egy bank támogatta. Az intézmény megnyitása óta profitorientált, költségeinek felét fedezi az állam, a másik felét nekik kell kigazdálkodniuk (bevételeik a belépőkből, a shop, az étterem, valamint a helyiségek bérbeadásából származnak). Ugyan a kritikus hangok szerint az EYE „egy szupermarket és egy pláza keveréke”, de ebből igyekeznek a legtöbbet kihozni. 70 mm-es kópiáról vetítették például az Aljas nyolcast, melyre 35 ezren váltottak jegyet, mert csak itt lehetett a filmet eredeti formátumban megnézni. Bár maga a rendezvény igen sokba került, behozta az árát, és mindenképpen megérte, mert a film képi minőségét csak így lehet igazán megmutatni.

A párizsi Cinemathéque Française 2005-ben átadott épülete, tervezte Frank Gehry (forrás: Wikipedia)

Emilie Cauquy Európa legrégebbi filmmúzeumát, a Cinémathèque Française-t mutatta be. Ők 2005-ben költöztek új, modern épületbe, ami szerinte nem olyan impozáns, mint az EYE, főleg a környezete nem olyan vonzó, legalábbis jelenleg. Alapítójuk, Henri Langlois − születésének tavaly volt a centenáriuma − szellemiségéhez igyekeznek hűek maradni. Az előadó 2011-ben megújult honlapjukon keresztül mutatta be az intézmény tevékenységét. Alapelvük, hogy a filmmúzeumban egyedi, egyben társasági élményt kell nyújtani a nézőknek. Ehhez hozzátartozik, hogy eredeti formátumban mutatják meg a filmeket – elvégre egy múzeumban sem műtárgyreprodukciókat akarunk látni. A Cinémathèque egyfajta mozgóképtörténeti múzeum is egyben: régi vetítőgépek, technikai eszközök, plakátok teszik élményszerűvé az állandó kiállítást. Náluk is a kiállítások az elsődlegesek, hozzájuk kapcsolódnak a filmhetek. Nem csak saját gyűjteményből vetítenek, jó kapcsolatban vannak a társarchívumokkal is, 2015-ben például a Jancsó-retrospektív a MaNDÁ-val együttműködésben valósult meg. Folyamatosan dokumentálják a rendezvényeiket: minden eseményről videót készítenek, mely felkerül a honlapjukra, rendezvényeiket pedig saját gyártású rövid montázsokkal harangozzák be. Gyakoriak az élő beszélgetések, ahol mindig figyelmet fordítanak a filmtörténet mellett a technikai vonatkozásokra is. Gyűjteményi katalógusuk (filmek, dossziék, dokumentáció, szerződések, stb.) természetesen online kereshető. Működésük anyagi hátteréről elmondta, hogy nagyon szerencsés módon, 90 százalékban állami támogatásból élnek, cserébe működésüknek teljesen transzparensnek kell lennie. Bevételeik saját kiadványaikból is vannak – mindmáig elengedhetetlen, hogy legyenek papírformátumú kiadványaik is –, közülük be is mutatott néhányat.

Fejes Katalin, a MaNDA filmarchívumi részlegének megbízott igazgatóhelyettese a budapesti archívum munkáját és lehetőségeit ismertette prezentációjában. Elmondta, hogy az intézmény 2011-től új keretekben, egy nagyobb egység, a digitális archívum részeként működik. A magyar filmarchívum feladata szintén a gyűjtés, megőrzés, digitalizálás. A filmek felújításának sorrendjét elsősorban a filmek fizikai állapota határozza meg, a digitalizált anyag pedig a filmterjesztést szolgálja. Több csatornán próbálják eljuttatni a filmeket a nézőkhöz: nagyon sikeres a filmtörténeti DVD-sorozat, amely már 86 darabból áll, de a tavaly év végén indult online videokölcsönző, a MandaTéka népszerűvé válásához is reményeket fűznek. Ebben könnyebbséget jelent, hogy az 1989 előtt készült filmek terjesztésében az archívumnak szabad keze van. Korlátot jelent viszont a források szűkössége. A filmfelújítási projektek a közelmúltban a Nemzeti Filmalap és MMA támogatásával valósultak meg. Így újulhatott meg legutóbb Kertész Mihály kalandos úton hazakerült korai filmje, a Tolonc, Szőts István két filmje, valamint Jancsó Miklós Szegénylegények-je. A Gulág-emlékév alkalmából kiadták Sára Sándor Gulág-filmjeit. Jelenleg egy 1956-os „filmcsomag” felújítása folyik, öt játékfilmmel és az 1956-os híradóévfolyammal. Tanárokkal együttműködve kísérleteznek a film oktatásban való felhasználásával, digitális tankönyv fejlesztésével. Jelenleg filmtörténeti plakátkiállítást készítenek elő Győrben. Magyarországon filmmel kapcsolatos új létesítmény sajnos nem az archívum vonzáskörzetében, hanem Ózdon épült fel: hamarosan megnyitja kapuit a filmtörténeti élménypark és a digitalizálási központ. Az élményparkban a látogatók korhű jelmezben le is forgathatnak egy-egy filmjelenetet – „mint egy filmes karaoke”.

Massimo Benvegnu

A rövid szünetet követő második panel már inkább a vágyakról és a jövőről szólt: hogy nézzen ki a jövő magyar filmmúzeuma? Egyáltalán mit értünk a fogalom alatt? Hol lenne az ideális helye, és mi lenne a feladata? Hogyan lehet becsatornázni a „rendszeren kívülről” jövő kezdeményezéseket?

Gelencsér Gábor, a filmarchívum egykori munkatársa, az ELTE Média Tanszékének oktatója szerint a filmmúzeum a filmkultúra reprezentációs helye. Mozi, könyvtár, dokumentumtár, fotó- és plakáttár, kutatóhely egyben, mely saját folyóiratot és tudományos szakkönyveket is kiad, filmklubokkal, DVD-kiadványokkal tartja a kapcsolatot a közönséggel. Mindennek az alapja, háttere a filmarchívum, az archivátori munka. Szerinte nem kell feltalálni a spanyolviaszt: mindez már megvan, jelenleg is létezik: ez az intézmény a MaNDA. A probléma az, hogy tevékenysége nem, vagy alig látható, kivéve kiváló DVD sorozatát. Ami viszont valóban nincs: igazi filmmúzeum, abban az értelemben, ahogyan mondjuk a berlini Arsenal az; és már a kétezres évek eleje óta nincs tudományos tevékenység, tudományos csoport – ezt a hiányt évek óta az ELTE próbálja betölteni.

Emilie Cauquy

Muszatics Péter, a Jameson Cinefest Fesztivál kurátora szerint a világ a nyitottság és átláthatóság felé halad. Mit sem ér, ha valami megvan, de a közönség nem sokat tud róla. Az ismertségnek nyilván rosszat tett a filmarchívum nevének sűrű változása is. Szerinte étvágyat lehet csinálni a régi filmekhez – ami az eseménykultúra kialakításával és fesztiválok útján is történhet. Ha a művelt közönség megismeri, kedve támadhat a régi filmekre. Közismert, hogy ma egy termék esetén tízből három egységet kell magára a termékre, míg hetet a reklámozására költeni. Ez a kultúrafogyasztásra egyaránt érvényes.

Fejes Katalin

Kurutz Márton filmtörténész, a MaNDA munkatársa, a Fortepan és a Hangosfilm adatbázis alapítója szerint köztudott, hogy a szocializmus idejében sokkal több pénz volt kultúrára. Azóta minden megváltozott, a legfontosabb változás maga az internet. Az archív tartalmak megsokszorozódtak, már feltérképezni sem igen lehet a mennyiségüket. A közgondolkodás is megváltozott: ma nem a régi filmek érdeklik az embereket, az érdeklődés nem annyira erős, mint amikor még tiltott darabok is voltak közöttük. Éppen ezért egyszerűvé kell tenni a hozzáférést, a legrövidebb utat kell biztosítani a filmig. A cél az kell hogy legyen, hogy bárki ingyen megnézhesse a filmek kis felbontású, preview (megtekintő) változatát. Bár nagy rajongója a filmszalagnak, de szerinte be kell látni, hogy a 35 mm-es film ideje lejárt, a jövő filmmúzeuma európai, vagy világhálózatban fog működni. Pozitív példaként a Gramofon Online-t hozta fel, amelynek létrehozása során 2010-2011-ben rengeteg új felvétel került elő. Magyar kuriózum a Fortepan is, amely ingyen dolgozó önkéntesek munkáján alapul. A fotó- és várostörténet iránt érdeklődő közösség online tagelési módszert alkalmaz, így három év alatt 50 ezer fotót címkéztek fel magyarul és angolul, ezáltal jól kereshetővé vált a gyűjtemény. Ma a sajtóban mindenki ezt használja, már csak azért is, mert a magyar múzeumok képeihez nem lehet online hozzáférni. Hozzátette, hogy Magyarországon a kontraszelekciónak nagy hagyománya van, pedig mindenkinek jó lenne, ha az intézményi struktúrán kívül álló szakembereket is beengednék a munkába.

Buglya Zsófia, Muszatics Péter, Gelencsér Gábor, Orosz Anna Ida, Teszler Tamás és Kurutz Márton

Orosz Anna Ida a MaNDA animációs filmekkel foglalkozó munkatársa, a MOME tanára az oktatás szerepét emelte ki, melynek egyáltalán nem a filmszakon kellene elkezdődnie, hanem minél korábban, lehetőleg még az alsó tagozatban el kell kezdeni a filmes kulturális háttér megalapozását. Jó gyakorlatként egy kis katowicei filmarchívum projektjét emelte ki, ahol az iskolai órarendbe építették be a filmmúzeumi órákat. Teszler Tamás, az áprilisban a Premier Kultcaféban újranyitott Örökmozgó terem programszerkesztője a láthatóság témájához kapcsolódott. Ebben szerinte az online és offline csatornák egyaránt fontosak. A kulcsszó az event culture – a film önmagában ma már kevés, eseményt kell köré teremteni. A tudomány és oktatás is fontos, a kettőnek közel kell kerülnie egymáshoz. Ma sajnos egy leépülési folyamatnak vagyunk tanúi, az épületet – átvitt értelemben is – téglánként kell majd restaurálni. A műsorszerkesztést nehezíti, hogy az elmúlt években leépült a szakreferensi rendszer, amely bedolgozott a programba.

A moderátor, Buglya Zsófia, az Uránia Nemzeti Filmszínház programigazgatója a pluralitás fontosságát emelte ki: nem lehet a beszélgetést egyetlen intézményre leszűkíteni. Az energiákat egy irányba kell vezetni, a meglévő intézményi elemeket egyfajta poolként használva, amibe az új kezdeményezéseket, a fiatalokat is be lehet csatornázni. A kreatív energiák megbecsülése kiemelten fontos a filmkultúra területén. A jelen beszélgetést is kezdeményező fiatal generáció nemcsak a filmkincshez szeretne hozzáférést, de aktívan is szeretnének részt venni a hozzáférés alakításában.

Kritikus tömeg

Zárszóként Kerékgyártó Yvonne azt a kérdést tette fel, hogy ideális esetben hol kellene működnie a filmmúzeumnak. Gelencsér Gábor a közeljövőben nem látja esélyét egy belvárosi filmközpontnak, szerinte a Budakeszi úti filmarchívumot kell fejleszteni, támogatni. Többen az Urániát javasolták ideális helyszínül, a merészebbek szeme előtt felmerült az üresen álló Duna parti Bálna, de elhangzott az a kérdés is, hogy miért nem kapott helyet egy filmmúzeum a Liget projektben, holott a magyar film ismert és elismert a nagyvilágban. Bakos Edit, az Uránia Nemzeti Filmszínház volt igazgatója a közönség soraiból jegyezte meg, hogy nem kell feltalálni a langyos vizet: a filmmúzeum feladatait Szőts István és Balázs Béla is leírta, a MaNDA alapító okiratában is benne van mindaz a funkció, amit egy filmmúzeumnak el kell látnia, csak pénz, támogatás hiányzik hozzá. Annak ellenére, hogy a filmtörténeti élménypark nem Budapesten, hanem Ózdon épült fel.

A sok fontos kérdést felvető beszélgetés végeztével kifelé menet az járt a fejemben, hogy elvitatkozhatunk azon, mi a jobb, hogy ha a filmes szakkönyvtár a Budakeszi úton vagy a belvárosban működik. Elábrándozhatunk azon is, hogy milyen jó lenne egy olyan filmmúzeum, mint a berlini Arsenal, a bécsi Filmarchiv Austria, vagy a külföldi vendégek által képviselt intézmények. Azonban, miután a filmarchívum 2011-ben elvesztette önállóságát, 2015-ben a moziját, majd idén februárban az a lehetőség is felvetődött, hogy a közintézményi leépítések sorában a MaNDA is megszűnik, a valódi kérdés az, hogy fél év múlva lesz-e egyáltalán filmarchívum.

Értékmegőrzés és közönségépítés – Filmszakmai konferencia
2016. május 27. Francia Intézet, Örökmozgó Filmmúzeum

Löwensohn Enikő
Fotók: Major László
Forrás: mandarchiv.hu

2016.06.04
30